Ennyit ér az ember? – 5.

Felmondási idő közepén
 

Egyre többet eszembe jut apám, aki halálakor alig 1 évvel volt idősebb, mint most a bátyám, akit kerek születésnapja alkalmából ünnepelt Miskolc városa, szép kiállítást rendezve műveiből. Ez a város megbecsüli a művészeit. Apánk mennyire büszke lenne a fiára...
E kiállításon most jóval több munkája szerepelt, mint szokott, összegyűjtötték a különböző múzeumokban, egyéni gyűjtőknél lévőket, valamint újak is láthatóak voltak. Sajnos, nem tudtam részt venni rajta, pedig idejében megkaptam a finoman elegáns meghívót, és sokszori próbálkozása után (munkahelyen, ugye, tilos a magántelefon használata, s felmondási idő alatt is igyekszem minden szabályt betartani, nehogy véletlenül lehetőség adódjon a járandóságaim letiltására...) sikerült felhívnia – ő is nagyon sajnálta, hogy nem mehettem, elém jött volna az állomásra és kicsit együtt lehettünk volna még a megnyitó előtt is.
Biztos csodálatos volt...
Megdöbbent ő is, hogy mi történt velem. És én meg 6 évvel vagyok kevesebb apánk elhunyt-koránál... és jajgatok, hogy 10 évem lenne nyugdíjig, ahhoz kevés vagyok... de ahhoz épp elég idős, hogy kirúghattak, meg ahhoz is, hogy ennyi idősen már sehol ne kelljek.
Megdöbbent, hitetlenkedő leveleket hetek óta kapok olyanoktól, akik ismertek munka, természet és hozzáállás szempontjából is. És mélyen együttérzőket azoktól, akikkel ugyan nem dolgoztam, de ismernek bármilyen szinten.
Mert hiszen mindenhol azt szajkózták gyerekkorunktól kezdve, hogy aki jól és becsületesen él és dolgozik, továbbá nem csődöl be a munkahelye, azt megbecsülik és dolgozhat! Ifjúkoromban még el is hittem, de régen látom én is a valót, soha nem is volt rózsaszín szemüvegem...
Valamint ismerem az embereket is, mire képesek vagy sem, pláne ha hatalmat kapnak. Köztük azt az egyet is, aki döntött az életemről – tudtam, elég egy „nemet” mondás, egy kifogás vagy egy negatív hozzáállás... de nem, ennyi sem kellett, lám, elég volt a korom. Mégis bíztam benne, hogy míg „jó” vagyok és halad a szekér, addig legalábbis ezt a „pár” évet már valahogy, minden majdnem elviselhetetlen szankció, megalázás, kereszt és teher ellenére kölcsönösen kibírjuk. Tévedtem.
Már 4. hetet kezdtem el a felmondási idő ledolgozásából. Rohadt egy időszak. Már az utcán, buszon is úgy szemlélem az embereket, akikről tudom, hogy nap mint nap ugyanúgy, velem együtt dolgozni járnak, hogy mind különb, mind jobb, mind remekebb – hisz van munkahelyük! Én meg még erre sem vagyok jó...
A munkára való koncentrálásom tripla erőt emészt nap mint nap. Pünkösd után még két nap – hátam közepére nem kívánom ezt a két napot, főleg az utolsót! –, és aztán kezdődik a második fele, melyben, ugye, fel leszek a munka alól mentve. Talán jobb lesz olyan szempontból, hogy végre kialszom magam, és ha a megnyugvásig nem is, de a tény feldolgozásáig eljutok...