|
Gyermekszégyen
2016. 01. 06.
Megj.:
A Barátok Verslista 2015 03 Szólások, közmondások belső pályázatára készült.
A szólás: "Ajándék lónak ne nézd a fogát."
Gyermekszégyen
Egy másik szemszögből megtörtént esetet szeretnék megírni.
Azt hiszem, még óvodás lehettem. Elég szegények voltunk, de akkoriban nagyjából egyformán szegény volt mindenki gyerekkorom lakhelyén, óvodámban-iskolámban stb. Nem emlékszem kirívóan gazdag családokra.
Ekkoriban még sem tévé, sem hűtő, telefon meg pláne nem volt, illetve ez utóbbi egyetlenegy helyen az utcában, az is csak azért, mert az illető szülők a posta dolgozói voltak.
Komfort nélküli szoba-konyha-előszobában laktunk, szüleimmel, öcsémmel és nagyanyámmal együtt 5-en.
Értékes volt minden, mannának számított nekünk a kéthetes háztartási keksz is.
A kredenc két fiókját kaptuk meg öcsémmel: övé volt a felső, enyém az alsó. Abban tartottuk minden apróbb kincsünket.
Ott rejtegettem a kekszemet, melyből mindennap megettem egyet-kettőt. Előbb-utóbb a zacskó is megsemmisült róla. Mit sem számított, hogy higiénia egy szál se, ugyanott voltak csak úgy natúron a kekszek, mint a játékkártyák, apróbb kis játékok, színes ceruzák, papírok - üresek és telefirkáltak -, kifestők, mogyorószemek, megszáradt fél narancs, pár szem savanyú cukor zacskó nélkül természetesen, és még vagy ötven szép formájú kavics, üvegdarab, hogy legyen mivel ickázni, tégladarab, hogy tudjunk a járdára rajzolni...
Anyám húga, nagynéném és egyben keresztanyám vasárnaponként ebédre jött hozzánk, és majd estefelé ment el.
Nagyon szeretett minket és sok mindent köszönhettünk neki mindig, tényleg; mindig csak a jóra fordította a figyelmünket, felfigyelt kisebb-nagyobb tehetségeinkre, forszírozta illetve finanszírozta azokat stb.
Emlékszem, egyszer felajánlotta, hogy segít rendbe tenni a kincses fiókomat, hiszen már tényleg iszonyatos kupi volt benne.
Közben énekelt és mesélt nekem.
Én pedig olyan hálás voltam, hogy teljesen elérzékenyülve fogtam a fiókomból egy százéves pucér háztartási kekszet, és neki ajándékoztam. Jelzem, mi még szívfájdalom nélkül megettük ezeket, hiszen azért tároltuk a fiókban... soha semmi bajunk nem lett. Tehát én úgy vettem, hogy ez most óriási megtiszteltetés tőlem neki, hogy én önmagamat megfosztva a saját kekszemmel megajándékozom őt.
Nagynénémnek nem volt saját gyermeke, mert ha igen, talán máshogy reagált volna, talán kifejlődött volna benne ez a gyerek-jószívűség iránti empátia.
Nagyon-nagyon kinevetett, és az egész családnak elmesélte, hogy képzeljék el, hát nem odaadtam neki ebből a bazárból egy hót kosz kekszet?
Megszégyenültem. Nem kicsit.
Természetesen felfogtam én pár évvel később, hogy nyilvánvalóan egy felnőtt nem lesz emiatt hálás és nem falja be, pláne vasárnapi ebéd után az én ősrégi kekszemet. De ez pont az az eset, amikor nem kell okvetlenül őszintének lenni! Illetve igen, de lehetett volna máshogy csinálni, ha átérzi azt az érzést, amivel a gyerek azt adta. Pl. szépen, mosolyogva közli, hogy milyen kedves vagyok, de köszöni, jól van lakva és nem kéri. Ugye, milyen egyszerű? És minden ment volna tovább. Ő viszont akkor... nézte az ajándék ló fogát...
Végül is mikor anya lettem, velem is fordult elő hasonló, és mindig, mai napig is eszembe jut ez az eset. Örökre megtanultam, hogy így nem bánthatok meg egy gyereket, hiszen nem az számít, mit ad, hanem hogy jó szívvel ad...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
