Ennyit ér az ember? – 6.

Utolsó felvonás
 

Hát ezen is túl vagyok, megtörtént.
Egy hónappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy most ilyen rémülettel fogom böngészni a Hajdú Online Diplomás utcaseprők című cikkét... Természetesen mint mindenki, én is alapból rosszul voltam még az utcára kerülés gondolatától is, de mivel semmi jel nem utalt rá, hogy hamarosan én is odakerülhetek, ezzel is úgy voltam, hogy tudom, annyi rossz van a világon, és adjak hálát, hogy nem velem történik.
Mennyire más ám ezt belülről szemlélni! Mennyire megsemmisítő érzés a kilátástalanságot megélni – ezt csak az tudja, aki átéli, és főleg, aki most, ebben a világban éli át. Mikor a régihez képest negyedére csökkent a munkanélküli időtartama, és az 1 év alatt nem ücsörög az ember kényelmesen és havonta egyszer bevánszorog a munkaügyi központba, hogy mi újság; ott elétárják, hogy keresnek darukezelőt, CNC-forgácsolót, esztergályost, hentest vagy biztonsági őrt – oké, te tényleg nem erre való vagy, nem erre szól a képesítésed; jól van, mehetsz haza, kapod egy évig a segélyt, és mindenki sajnálkozik... szegény, nem kap megfelelő állást.
Nem; mostantól köteles vagy bármilyen közmunkát elvállalni ahhoz, hogy esetleg a minimálbér 120%-át kaphasd (de maximálva 90-valahány ezerig) 3 hónapig. (MOST még van utána 3 hónap talán 70, majd még 3 hónap 30%-kal – minimálbér az alap természetesen! –, de szaporán gondoskodnak róla, hogy ez megszűnjön; és ha megszavazzák, márpedig miért pont ezt ne, kompletten lesz az egész cirkusz összvissz 3 hónap!) Mire én odakerülök, tutira cakompakk 3 hónap lesz... Ami alatt szedegeted a szemetet a parkokban, fested a korlátokat a főutak mentén vagy ülteted a palántákat a parkokba; mert különben nem kapod!
Akkor is, ha rögvest 55 éves vagy és alapból nem tudsz már régen guggolásból felállni! Akkor is, ha csak úgy tudsz a napi 657 lehajlásnak nekimenni, ha tisztában vagy vele, hogy egyetlenegy, akár enyhébb oldalmozdulattól is képes becsípődni az ideg a gerincedben... akkor is, ha másodlagos glaucomád miatt eleve óvnak a lehajlástól. Akkor is, ha szíved állapota miatt halmozottan alkalmatlan vagy cipelésre, lépcsőzésre, kivált hőségben való fizikai munkára. Merthogy „tessék mindenkinek belátni, nálunk nem lehet megkerülni a munkát”! Mert ezt tettük eddig is, nem? Tönkrementünk jó néhányan abban, hogy akkor sem mentünk táppénzre, ha a bélünk kilógott – nehogy kirúgjon a munkáltató. Nem jártunk kezelésekre, kontrollra – nincs idő rá, dolgozni kell!
És egyszerre utcán vagy, hiába voltál maximalista, hiába röhögtek rajtad évtizedek óta a lazább kollégák és neveztek sztahanovistának. Kirúgnak, és egyúttal a bársonyszékekből megbélyegeznek: nyilván azért vagy munka nélkül, mert meg akarod kerülni a munkát. Na, tessék csak földet túrni, és szedni a kutyaszart és a csikkeket az utcán, nehogy már ingyen kapd az összeget, ami jó, ha a számláidra elég. Ja, hogy még egyedülálló is vagy és nincs, aki helyetted, mondjuk, a felét kifizetné? Hát az meg megint ki a jó büdös francot érdekel?

Mai nap mentem utoljára dolgozni. Fantasztikus volt az 1 órás út befelé: minden apróság, jelentéktelen dolog feltűnt, megjegyeztem és bevésődött az agyamba. Tudom, melyik macskám hol ült az előszobában, amikor kiléptem a lakásajtón. Tudom, hogy most nem a földszinten volt a lift, mikor megnyomtam a hívót és vártam, hanem a tizediken. Tudom, hogy kirakták a közös képviselő új fogadóóráját. Láttam, hogy a járdára levezető lépcső harmadik foka el van repedve, és az ötödik fokából hiányzik egy betondarab... Láttam, hogy két új vakondtúrás van, ahol fordul a járda... Megszokottan láttam a gimi sarkánál a babfa gyönyörű virágzását, majd három kék katángkóróvirág következett. Aztán kisebb, gerberaszerű sárga virágok mutatkoztak kettes-hármas csoportokban, és újra katángkórók... virágzik néhány sárga fürtös fa... meg hársfa... és következett az általános iskola, ahol utolsó tanítási napra hömpölyögtek a gyerekek lazán, táska nélkül. Barátságosan rám köszönt D.-né, az egyik tanárnő, kinek legalább húsz, általa írt munkafüzetét szedtem-tördeltem évekkel ezelőtt. Láttam a Profi előtti szelektált hulladékgyűjtőből kilógó három flakont, és mellettük a két keresgélő hajléktalan láttán óhatatlanul eszembe jutott: lehet, valamikor ők is így mentek utolsó napjukra, mint most én?... Észleltem: a kanyarház sarkánál mentő állt, s egy férfit, aki két zsugor ásványvizet pakolt ezüstszínű Suzukijába.
A megállóban szemügyre vettem a jórészt megszokott embereket, fel tudnám sorolni, kin milyen színű és fazonú ruhadarabok voltak. A két fiát hordó apuka megnyiratkozott, a szemüveges lány valamitől kicsit sántított, a nagyfiún két új pattanás lett, az egyik hölgy lecserélte a bordó táskáját háncsszatyorra, egy másik az iratait böngészte, a fekete kamaszlány rózsaszín topban telefonált, és jött a néni is a zöldkockás gurulós szatyorral, meg a csúnyán néző botos bácsi... és így tovább, végig a buszon minden mozzanatot, minden arcot megjegyeztem... még azt is tudom, hogy a kisboltban 320 Ft-ot fizettem, holott már délutánra ez sem szokott eszembe jutni.
Tudatában voltam és csodálkoztam rajta, mi mindent raktároz el feleslegesen az agyam, bezzeg nem jutna eszembe az X film címe, amiben Y ismert színész – aki szintén nem jut eszembe – szerepelt...

Elsőként érkeztem, mint általában. Táska, szatyor le, gépet benyomom, rádiómat bekapcsolom, megyek a csau-csaus bögrémmel vizet mikrózni. Előveszem az utolsó teafilteremet... behívom a munkát: A világ fővárosai, gépi korrektúra... Emlékszem, milyen sorban érkeznek a kollégák.
Csend van, dolgozunk. Megjön az utolsó ebédem az E-foodtól... szegény sráctól nem tudok elbúcsúzni, mert épp a reggeli kisbolti szendvicsemmel van tele a képem, pedig vagy két éve vagyok hű megrendelőjük. Nem repkednek poénok. Feszültség a levegőben, ügyfelek sorjáznak a molinóprintbe. Dolgozunk. Időnként pesti barátnőmmel gyors e-maileket váltunk, ahogy általában szoktunk.
Dél van, a főiskolára járó ebédelők elmennek kajálni, én megmikrózom a magamét, és a kisadagnak szinte már a felét öt perc alatt meg is eszem; gyors mosogatás, és az utolsó evőeszközeim is landolhatnak a szatyorban. Már négy szatyrot hordtam haza apránként, ezek itt már azok a holmik, amik utolsó napig kellettek. Elkezdem pakolni az eddig itt hagyott cuccokat, szívből remélve, hogy nem fogok itthagyni semmit. Három saját, rongyosra használt szótár nyomja a súlyt többek között. A kisrádiómat, melyet direkt e munkahelyre való jövetelem előtt vettem a Metróban 1997 karácsonya előtt és 1998. január 3-a óta itt van velem; az utolsó órában fogom kihúzni.
Mire visszajönnek az ebédelők, nagyjából végzek is. Valahogy mindenki máshol van éppen – kint, fent, molinóban, ebédlőben, vécén. Csak én ülök a helyemen. És akkor Vali kissé zavartan odajön hozzám szomorkás mosollyal az arcán, és kezembe nyom egy ajándékkal telt tasakot: „Ezt én neked hoztam...” Elérzékenyedve mondok pár hárító szót, de ő már vissza is ment a helyére...
Harminchárom éve ismerem őt, egy évjárat vagyunk. Már a nyomdában is együtt dolgoztunk, bár nem mindig ugyanabban a légtérben. Főnököm is volt, de ő mindig azon kevés főnökök közül való volt, aki mellette ugyanúgy dolgozott, mint mi. Ő nem tudott soha „csak” főnök lenni. Pár hónap eltéréssel egymáshoz képest kerültünk át ide, a kiadóba, mindketten önszántunkból jöttünk el, de teljesen más okokból. Igazándiból itt alakult ki közöttünk „szövetség”, igazi bajtársiasság. Nagyon jó fej, igazi független, jó humorú, szerény, művelt kultúrlény, szereti a zenét, kiállításokat, színházba jár, szeret utazni, klasszul öltözködik turiból, tornázik, nemrég tanult meg úszni (!), ő is elment egy túrázós volt kolléganőnkkel anno egy teljesítménytúrára kipróbálni magát, mint pár hónap múlva én is, dettó ötvenen felül – itt nálunk az utóbbi években mint műszaki vezető fogja össze a társaságot, de ha úgy adódik, nem derogál neki a takarítás vagy az udvari virágok meglocsolása sem. Mindenki tiszteli, becsüli mind a tudását, mind a szorgalmát, humanitását. A nyomdában, emlékszem, megközelíthetetlenebb volt és nagyon sokan nem ismerték igazán...
Voltunk kettesben Zorán-koncerten is, és sokszor hazavitt, amikor nekem cipekednivalóm volt, valamint értem jött, amikor pl. a világ végén lévő raktárunkba kellett kimenni fél 8-as munka- vagy tűzvédelemre. Mikor a fogamat csinálták és itthon dolgoztam másfél hétig, ő hozta-vitte a munkát számomra... hihetetlen egy csajszli, nagyon szeretem, de azért nem vártam volna el, hogy ekkora ajándékhalmazzal árasszon el.
Senki mástól nem kaptam semmit búcsúajándékként, de amiket tőle kaptam, akkor sem lenne csekély, ha a meglévő kollektíva összesen adta volna... Egyedi, különleges ajándékok, maradandó emlékek... Csak annyit az ajándékozásról, hogy megfogadtam mára, nagyon erős leszek és nem fogok sírni. A Vali ajándékai után ez a tervem lazán semmissé vált...

Ebéd után lehozta a fenti, személyzetis ügyekkel foglalkozó lány az irataimat. Rég nem láttam az igazolókönyvemet vagy mifenémet. Normális körülmények között ezt ritkán látni, ugye... Mondta, hogy elutalták a pénzt is, mindent; felmondási időre szólót, végkielégítést, 12 nap szabadságmegváltást... úgy félóra múlva jelzett is a mobilom, hogy megérkezett. Na, akkor ezek is rendben...
Indulás előtt még beugrottak pár szóval elbúcsúzni a fenti kollégák, s én a lentiektől elbúcsúztam, kicuccoltam magamat a buszt várni, amely most természetesen félórát késett és tömve volt, többek között évzáróra induló ünneplős gyerekekkel... alig tudtam valahol ennyi csomaggal meghúzódni, és feszengtem egész úton.
Szóba sem jöhetett vásárlás ennyi cuccal. Gondoltam, felmegyek, lepakolok, és utána visszamegyek ezt-azt bevásárolni. De nem ment. Megint kitört rajtam a kétségbeesés. Mi lesz velem? Jézusmária-szentjózsef, mi a fene lesz velem?
Pakoltam, pakoltam, pakoltam... újra nézegettem a Vali ajándékait, és ugyanúgy, mint május 19-én, amikor megkaptam munkaidő vége előtt a felmondást, kitört belőlem a zokogás. Önsajnálat? Legyen, nem szégyellem... de inkább félelem, kétségbeesés...
Atyaúristen, én ezt nem bírom ki! Sok ez nekem ennyi idősen, ennyi bajjal, teherrel...
Úgyhogy este 8-kor végigdőltem az ágyon, körbevettek a macskáim, rosszakat és hülyeségeket álmodtam, majd arra ébredtem, amikor fiam már motoszkált itthon, 3/4 11-kor. Még elkaptam néhány részletet a teljes holdfogyatkozás folyamatából, ami tényleg nagyon látványos volt, és micsoda mázli: látszott az ablakomból.
Méltó asszociáció is lehetne ez a természeti jelenség: a telehold, ahogy egyre fogy, apad – majd látszólag elmúlik, nincs. DE egyszer csak újra látható: hajszálvékony sarló, majd egyre vastagszik, növekszik, és újra kiteljesedik – teleholddá...
És ha én megállok ott, hogy „elmúlik, nincs” – és „a többi néma csend”?