Haramia

1. rész

Az elhatározás

A szülői kertes házból már hároméves lányunkkal panelbe költöztünk - innentől kezdve csaknem két évtizedig nem volt cicám. Sokáig nagyon hiányzott, de miután fiunk is megszületett és én elég hamar munkába álltam mindkét gyermek után; a sokfelé aprózódás, a több irányba való megfelelés igénye elterelte a figyelmemet a macskahiányomról.
Mivel fiam súlyos allergiás asztmássá vált egész picikortól kezdve - havonta kötöttünk ki ügyeleten, kórházban -, lányom pedig később szintén befulladós lett, így gondolatban sem jöhetett elő ez a téma; amúgy is sokan voltunk egy kétszobás lakásra ahhoz, hogy még cica is legyen velünk.
Viszont teltek az évek; örömökkel, gondokkal zsúfoltan, mozgalmasan, rengeteg munkával… s a gyerekek egyszer csak fölnőttek; én elváltam, lányom kiröpült, fiamnál állandó gyógyszerszedés mellett viszonylag élhetővé csendesedett az allergia.
Először nimfánk lett, ő 6 évig élt velünk; s ebben az időszakban volt aranyhörcsögünk is – így letesztelhettük fiam allergiáját tollra, szőrre… azt lehet mondani, ugyanannyi tünete volt velük élve, mint nélkülük. Így aztán szépen, lassan egyszer csak megérett bennem a gondolat: cicát szeretnék! Saját cicát, aki kicsit lazítaná, mentálisan könnyebbé tehetné napjaimat.
Nagyon sokat dolgoztam, sok éven keresztül szinte hétvégém sem volt. Elvállaltam mindent, mert muszáj volt a fennmaradásunk miatt, hiszen gyakorlatilag rajtam állt a lakásunk fenntartása és a két gyerekkel való megélhetés. Úgy gondoltam, jár nekem egy cica, „akit” szerethetek, kiszolgálhatok és én is szeretetet kaphatok tőle. Fiammal is megbeszéltem, nagyon pozitívan állt a dologhoz.
Azt is elhatároztam, hogy ha már ezt kigondoltam, akkor legyen olyan, amilyet én szeretnék. Tájékozódgattam - internetem még nem igazán volt, tehát újságokból, hirdetésekből – karthauzi, oroszkék, brit cicák felé kacsintgattam, de az árukat figyelembe véve úgy döntöttem: nagyon megfelel nekem egy cirmos házicica is…
Nem hinné senki el: majdnem másfél évig kerestem! Feltűnően kevés volt a cicakínálat, igazándiból nem is tudom, miért alakult ez akkor így. Felhívtam az Apróban, napilapokban megjelentetett számokat, ahol cicákat kínáltak: „már elvitték!” - volt a válasz.
Egy kolléganőm jelezte: anyósáéknál cicaáldás fog bekövetkezni, pár hét és megszületnek. De nekem cirmos kellene, mondtam – kolléganőm jelezte, hogy eddig még nem volt olyan alma ennek a macskának, amiben ne lett volna cirmos, nagy az esély, hogy most is így lesz, hisz’ ő maga, az anyacica is az…
Várva vártam a szülést, hiszen, ha jól belegondolunk, onnantól számítva is vagy 2-2,5 hónap, míg elhozhatom a cicát, mivel addig szopnia kell. Mikor megtörtént az esemény, kolléganőm bocsánatkérő, sajnálkozó mosollyal jelentette: „jaj, bocs, ne haragudj már; képzeld el, most először, hogy nem született egy cirmos sem, csak két fekete cica”, a feketéket meg most előre elígérték…
Na jó, mindegy, hát ha már eddig vártam, várok én tovább is; egyszerűen nem igaz, hogy egyetlen cirmos cica sincs, aki rám várna – de persze nyilván nem hajkurásztam én azért éjjel-nappal, más gondja-baja is volt az embernek, ami életbevágóbb és fontosabb – csak ez számomra egy igen lényeges kívánsággá vált úgy mellékesen… (Azóta annyiszor láttam akár utcán is láthatólag kitett vagy elkóborolt cirmos kiscicákat – akkor meg, ahogy mondom, sehol semmi…)
Már több mint egy éve érdeklődgettem cicalehetőségek iránt, mikor egy új kolléganő érkezett hozzánk, aki mellém került. Egy hónapig alig beszéltünk köszönésen kívül, mert bár szimpatikusak voltunk egymásnak - mint utólag kölcsönösen bevallottuk -, de valahogy mindketten abba az embertípusba tartozunk, akik annyira zárkózottak, hogy csak akkor képesek megnyílni, ha a másik fél kezdeményezi az érdeklődést... a többiek hátunk mögött pusmogtak és vigyorogtak, hogy ezek egész nap ott ülnek egymás mellett és egy szót sem szólnak egymáshoz a kötelezőkön kívül…
Mígnem egyszer megtört a jég: Rita odajött hozzám a buszmegállóban, és megkérdezte alig hallható halk hangján, hogy nem szeretnék-e kiscicát, mert a szüleinél – épp április elsején, mikor máskor? - megszült egy terhesen nemrég befogadott gyönyörű, lompos farkú, sörényes fekete anyacica…
Ráharaptam azonnal:
- Milyenek a cicák?
- Két fekete és két… izé, cirmosnak látszó… - habozott Rita.
Akkor csak a cirmosra koncentráltam, később rájöttem, miért volt az „izé”. Rejtőzködő cirmokról van szó ugyanis. Alapjában véve barkaszínű – hamuszínű? - a macskusz, de a lábai, mellkasa és az arca jól láthatóan cirmos, az M betű is ott rajzolódik a homlokán, a testén viszont rejtőzködő sűrű, keskeny sávok sorjáznak, emiatt olyan, mintha a teste egyszínű lenne. Szürke cica… kék cica… hamvas cica… ezüst cica – szoktam a gondolatot.
A következő pár hónap azzal telt el, hogy szépen, lassan beszereztem mindent, ami a cicának kell. Nevetséges, de elsőnek rögtön egy 5 kg-os alommal állítottam haza… aztán jöttek sorban: alomtálca, kaparófa, edénykék, játékok, hordozó.
A két fekete testvért elajándékozták Rita szülei, a két „cirmost” pedig két és fél hónaposan Rita elhozta magához a panellakásába, hogy szokják meg a kertes ház kamrájához képest új helyet. Azt mondta, hogy ha nekem nem kellett volna a cica, megtartotta volna mindkettőt, ha nem sikerül megbízható gazdit találnia. Úgy érezte, neki elég lenne egy cica minden szempontból, így meg főleg, hogy tudja: a másik jó helyre kerül, jó gazdija lesz és szeretni fogják –nyugodt lélekkel válik meg tőle. Büszke voltam erre a bizalomra…
Elrendeltetett.
Úgy beszéltük meg, hogy pár hétig még legyen ott vele mindkét cica, testvérekként mégiscsak könnyebb megszokni a változást. Elég újdonság lesz az elhozandó cicának az, ha majd egyedül kell megszoknia egy másik lakást; ez így egy kis átmenet volt…
Lassan tudatosult bennem, hogy tényleg macskám lesz… és kicsit félve, aggódva, de izgatott örömmel vártam a napot…