Haramia

12. rész

Honesty érkezése
 

Valahogyan a végleges döntésnél a szív győzedelmeskedett, s úgy éreztem, ennek érdekében meg kell tennem mindent, ami rajtam múlik. Az egyik kiadó kapásból elfogadta a könyvemet karácsony előtt pár nappal, sőt, nagyon örültek neki; és mikor a készre tördelt anyagot január elején leadtam, már fizettek is. Ez utólag is annyira hihetetlen!
Honesty még ezt megelőzően, de már a kiadóval történt megállapodást követően érkezett, 2005 karácsonya utáni napon. Mondanom sem kell, ez új beszerzésekkel is járt, hiszen Haramia addigi nyitott kis almosa épp csak neki volt elég, úgyhogy beszereztem egy nagy, fedeles, lengőajtós macskavécét; valamint prémiumkaják tömkelegét úgy konzervben, mint száraztápban. Haramia ugyanis addig a DM-es tálkásokat és szárazat ette, de ugyanúgy megette a nem prémiumtápot. Nagy gondot nem csinált belőle, hiszen nagyon kisétkű mai napig, ráadásul szerette a tejet, a csirkemájpörköltért és rántott csirkéért, halért, sonkáért pedig egyenesen megőrült. Azért mindig volt otthon a baromi drága Sheba tálkás is, hiszen az számára is a csúcs volt, és akkor kapta, ha valamiért kedveskedni illett neki. Most, hogy Honesty érkezett, megpróbáltam olyan prémiumkajákat beszerezni, amelyek valamelyest jobban megfizethetők a Shebánál, hiszen állandóra kell! S ez egyúttal azt is jelentette, hogy ezentúl Haramia is kizárólag prémiumkoszton lesz. Reméltem, ez nem fog nála sem problémát jelenteni.
Nagyon izgatott voltam, messziről hozták az épp 7 hónapos, ivartalanított cicalányt. És én élőben még csak macskakiállításon láttam maine coont. Arra jól emlékszem, hogy amikor eldőlt, hogy igen, akarom Honestyt, akkor már szerettem. Azért is lett volna olyan nehéz mégiscsak lemondani róla. Visszacsatangoltam a topikban a születése körüli időkre, amikor én még nem voltam ott, és órákat töltöttem azzal, hogy az összes, róla készült képet kimentettem magamnak. (Egyébként Honestyvel együtt megkaptam egy CD-n az addigi fotóit is.)
Lényeg, hogy míg fizikailag csak találgathattam, milyen lehet a bundája tapintása, milyen lehet az a csodálatos tekintete, ha engem néz vele, addig igen gyakran nézegettem a képeit, és számtalanszor végigasszisztáltam, ahogy párnaposból 7 hónapos lesz. Közben persze mondogattam Haramiának is, hogy lesz neked egy cicatársad, tessék vele rendesen viselkedni – de Haramián nem annyira látszott, hogy megrendülne az infótól. Egy kicsit tartottam tőle, hogyan fog Haramia reagálni, hiszen mint tudjuk, soha nem volt egy hízelgős ölmacska. Eléggé vad cica volt, s itt a „vad” szó nem azt jelenti, hogy támad, karmol és nekimegy valakinek, hanem azt, hogy félénk, nem szelíd és nem bizalmaskodó. Idegenek jöttére elmenekült, elbújt; s ha elő is jött egy idő után, soha nem engedte magát simogatni. Hogyan fog reagálni arra, hogy egy másik macska érkezik a házhoz? Nem fog-e kardjába dőlni féltékenységében, azt hívén, hogy őt már nem szeretem? Ráadásul, mivel nemcsak megsértődik, hanem fél is, még meg sem lehet vigasztalni, hiszen szinte lehetetlen megfogni, ha ő nem akarja. Haramia semmiképpen nem számított a könnyű esetek közé, nem volt egy kiszámítható, egyszerű macska – ő szélvihar, hipereleven „vadmacska” volt, egyéniség, akinél, bizony, az is benne volt a pakliban, hogy csak egyke macskaként tartható és nem fogad el társat. Én nagyon nem akartam ezt hinni! Nagyon bízni akartam és optimistán látni a helyzetet, hogy előbb-utóbb elfogadja a jövevényt, ha nem is ugrik rögtön a nyakába.
És aztán eljött a pillanat. Nem tudom, melyikünk szíve dobogott magához képest hevesebben, enyém vagy a Honestyé. Esetleg Haramiáé? Bevittük a szobába a hordozójában, kinyitottuk az ajtaját, és vártuk, mi történik. Közelébe helyeztem az új, ajtós almozót, és diszkréten körbeguggoltuk a környéket. Honesty, mint maga a megtestesült bizalom és jó szándék, némi szaglászás után teljesen természetesen sétált ki a hordozóból, tágra nyílt, hihetetlenül őszinte, csodaszép aranyszemekkel - a pupillája körül smaragdzöld karikával - körbenézve. Ugyanebben a pillanatban Haramia, mint Zrínyi rohant ki a szobából, be a fiaméba. Aznap elő se jött onnan szegényke…
Honestyvel megszagoltattam a kezem, beszéltem hozzá. Megmutattuk neki az almot, s már nem is csodálkoztam: minden további nélkül bement és elvégezte a dolgát! Mikor kijött, dicsérgettük, megsimogattam. Nem félt, nem bújt el, nem kezdett el sietni, nem nézett rémülten – abszolút ideális, konszolidált viselkedést mutatott be. Fel is vettem: semmi ellenkezést nem mutatott, nem akart menekülni, semmi nyauzás – tökéletesen együttműködő macsek volt. Minden további nélkül el tudtuk intézni a papírmunkákat, melyek a szerződéssel, oltási könyvének, különböző orvosi igazolásainak, törzskönyvének átadásával jártak.
Honesty felugrott az ágyamra, és azonnal oldalára dőlt, s onnan szemlélődött nyugodtan. Mintha mindig itt lett volna, mintha mi sem lenne természetesebb annál, minthogy ezentúl ez lesz az otthona… (Folyt. köv.)