Haramia és Honesty

17. rész

Az újabb műtét és lábadozás
 

Egy olyan orvosi csapatot ismertem meg, akik előtt földig le a kalappal. A team minden tagja körülöttünk forgolódott. Haramia vizsgálatilag kézből kézbe került, s csak úgy sodródtunk az eseményekkel. Tudták, mit csinálnak, miről beszélnek, és azt is, hogy mi a helyzet, mi a megoldás. Olyan figyelem kísérte a cica sorsát, hogy a humánkórházakban szerintem elcsodálkoznának.
Mikor elmeséltem a tényeket, és Haramiáról néha úgy beszéltem, mint más anya a gyerekéről, vagy mellső lába helyett azt mondtam: „keze” és egyebek; akkor, mintegy ráébredve esetleges nevetségességemre, kissé szégyenkezve elnézést kértem, hogy „bocsánat, én már csak ilyen lökött vagyok”. Erre egyáltalán nem úgy néztek rám, mint bolondra, hanem szinte megütközve, ám teljesen megértőleg kijelentették, hogy ez abszolút normális, higgyem el, itt mindenki ugyanilyen lökött! És valóban könnyek szöktek a szemembe, ahogy egyik-másik meglett férfiú beszélt a cicához vagy szinte gügyögött neki, úgy próbálta nyugtatni.
Azonnal megnyerték teljes bizalmamat, és hittem, hogy itt mindent el fognak követni a macskámért.
Alapos általános vizsgálat következett, mely során megállapították, hogy a cica lázas, valószínűleg erős gyulladás van a szervezetében, és nehogy a baj egyedül járjon, még heveny kötőhártya-gyulladása is van. A vizsgálatoknál minden orvos folyamatosan tudatta velem is, mit lát, mit következtet. Következett az UH, hívtak engem is, és megmutatták, mi minden van Haramia szervezetében, aminek nem kellene ott lennie! Többek között begyulladt méhének, gócokkal telt petefészkeinek és elkötött petevezetékeinek!
Közben mintegy mellékesen kapott szemcseppeket és antibiotikum-injekciót is.
Mondták, hogy azonnali műtétre van szükség, amit el is végeznek, amint jön a behívott műtőorvos. A dolog nem sokat váratott magára, doki jött, bemutatkozott, s a legközelebbi, amit láttam, hogy Haramiát elaltatták, lélegeztetőre és infúzióra kötötték. Innentől kezdve kiküldtek, és majd egy órát várakoztunk szótlan, együttérző kollégámmal.
Aztán a műtétet végző orvos behívott. Egy tálkán behozta mindazt a „cuccot”, amit Haramiából állítólag már jó ideje kiszedtek teljes ivartalanítás címén! Még laikus is láthatta a fekete cérnával átkötött petevezetékeket, és rajtuk a mindenhol fellelhető gócokat!
Egyébként, ahogy a komplett csoport állt az egész dologhoz, az önmagában sem volt semmi. Ugye, óhatatlan, hogy elhangzottak kérdések és válaszok, melyekből nyilván kiderült és tudomásul lett véve az én átvágásom, sőt valószínűleg az is nyilvánvaló lett – ha máshonnan nem, az oltási könyvből és a válaszaimból, lakcímemből –, hogy ki is volt ez az ember, aki mindezt elkövette egy ártatlan állattal szemben, minek következtében én a két műtét és a másodikkal kapcsolatban kialakult betegségek következtében háromszor annyit fizettem, mintha csupán egyszer, DE JÓL ivartalanítják Haramiát! Mindezek mellett tiszteltem ezt a csapatot azért is, hogy nem úgy akartak jónak, még jobbnak látszani, hogy – ha teljes joggal is, de – az előző orvost ócsárolják. Legalábbis előttem nem tették, gondolom, hallgatólagos szolidaritási alapon. Láttam rajtuk az irántam való sajnálkozást, de bármilyen minőségben szerepelt is egy távoli orvostársuk az ügyben, megtartották a véleményüket...
Haramia, mielőtt kiadták, kapott még egy antibiotikum-injekciót és újabb szemcseppet, valamint írtak fel egyheti antibiotikum-tablettát és egy flakon szemcseppet – ezeket a rendelő mögötti állatgyógyszertárban kiváltottam – s miután globálisan kisebb vagyont kifizettem mindenért, elhozhattam kis cseppnyi kakaóscsigámat.
Mivel már volt egy „ivartalanításunk” és ismerős volt a hasi műtét utáni állapot, fel voltam készülve, hogy nehéz este, éjszaka következik. S mivel itt nem csupán egy ivartalanításról van szó, hanem gyulladásos betegségről is, valószínűleg hosszabb és súlyosabb, nehezebb lesz a lábadozás időszaka, mint a csaknem két évvel ezelőtti alkalomnál.
Ám szinte semmi nem történt ugyanúgy, kivéve az első, támolygós borulásokat és egy-két, szinte üres hányást. Az előző műtét után nem tapasztaltam és nem is hallottam még arról, hogy vannak esetek, melynél a cicák eszmélésük után nem sokkal észtveszejtően beindulnak, rohangálnak összevissza, métereket ugranak felfele s körben az összes bútoron szinte a plafonig, miközben az embert a frász töri ki, hogy ennyi ugrálás után a varratok hogy nem szakadnak fel! Lélegzet-visszafojtva néztem Haramia eszeveszett szaltóit, majd egy idő után lecsillapodott, és ahogy friss sebével felröppent a puha birkabőrrel letakart vasalódeszkára, azonnal mély álomba merült. Éjszakára viszont nem mertem fent hagyni, így nagyon óvatosan alányúltam, és – ha már az ámokfutást megúszta – birkabőröstül az ágyam mellé húzott három puha fekvőke közül a középsőre fektettem apró kis testét. (Folyt. köv.)