Szinte érzékelhető, ahogy a tél lassan, fokozatosan átfordul a tavaszba. Reggel még markáns hideg van, felfér szinte minden, amit a múlt hónapban viseltünk. A pillekönnyű ál-sál alatt meg-megborzongok, míg reggel 7 órakor várom a buszt.
Aztán egész nap ablak nélküli zárt hely, munka - az ember azt sem tudná meg, ha hirtelen kánikulára váltana az időjárás. Valaki szól, hogy süt a nap... kitolongunk az ajtóig. Valóban aranyfény árasztja el az udvart, utcát, s az égen élvezet nézegetni a színes, változatos formájú felhőket. És az illat... az hamisítatlan tavaszi. Belélegezzük, mélyen, sokszor. Szinte érzem, ahogy tágul a tüdőm, s új energiával telnek meg a sejtek...
Dolgozunk tovább, míg egy ügyfél vizes ruházattal perdül beljebb - esik az eső! Nahát, hisz alig 1 órája csodáltuk a friss, tavaszi napsütést... újra csak kisomfordálunk páran megnézni ezt a hirtelen időjárás-változást - tényleg, esik! Nem zuhog, csendes eső pereg szinte egykedvűen, s a Nap, mintha mi sem történt volna, tovább süt... ahogy ott állok, nem hiszek a szememnek: az esőbe - ritkán, de nagyszeműen - hó is vegyül! Meresztem a szemem, mielőtt mondanám bárkinek is - de kétségkívül, ez hó! Bár bizonygatni nem tudnám annak, aki 5 perccel később állna meg mellettem, hisz a hópelyheknek, amint földet érnek, azonnal véget is ér életük, elvegyülve a komótosan csepergő esővel...
A Nap még mindig süt, a felhőknek sikerül úgy kúszniuk az égen, hogy nem takarják be egy percre sem. Milyen érdekes... Ilyenkor szokott szivárvány lenni, legalábbis nyáron. Megszokottan körbenézek, keresem, de sajnos, nem észlelem a csodás jelenséget...
Egy óra még a munkaidő végéig. Akkor kimegyek, s ahogy várom a buszt, csak a nedves járdák jelzik, hogy itt nemrégiben bármiféle csapadék is láttatta magát. A buszvárás perceiben két kis fehér kuvaszkölyköt szoktam kerítésen keresztül boldogítani, meg főleg ők, engem. Úgy 4 hete kerülhettek ide, alig voltak nagyobbak, mint a Maine Coon macskám... Gyönyörűek, játékosak, életteliek... kerítésen keresztül cirókálják odatartott kezem fejét, s örömükben összevissza rohangálnak. Már megismernek, hisz mindig viszek nekik valamit. Nincs kutyám, de szándékosan hordok magammal mindig egy zacskó jutalomfalatot, s kínálom őket, élvezettel kihasználva a várakozás perceit. Azelőtt mindig olyan hosszúnak tűntek a percek, míg megérkezett a busz, most meg repül az idő, és csodák csodája, milyen pontosan jár...
Negyven perc az út, míg leszállok a város másik végén. Alig 2 hete ilyenkor már sötét volt. Mostanában még épp a naplementében gyönyörködhetek a négyemeletes lakópark végénél - sokszor fáj a szívem ilyenkor, hiszen fotózáshoz illő a természeti szépség, csak éppen nem mindig tudom magammal cipelni a fényképezőgépet.
A lakótelep túlsó végén lakom, ráérősen ballagok, most semmi sürgős dolgom nincs, a boltok most még megvárnak.
Nagyjából 20 percet töltök el a napi bevásárlással, ennyi idő a napszak látványos változásához ebben az időszakban épp elég. Sötétedik is, ahogy nyugat felé nézek, még éppen látni a naplemente utolsó gyönyörű képét, a narancssárgán átúszó lila csíkfellegekkel... ám, ahogy megyek házunk felé, szemben egy sötétkékes-szürke felhő mögül valami különös, élénksárga, határozott karéj kúszik egyre feljebb. Szándékosan lassan megyek, sőt, meg is állok néha, ráérősen matatva cuccaim között... mi lehet az? A Nap nem lehet, az amarra van, s nyugodni készül épp... a Hold meg... nem itt szokott állni... vagy most igen? Különben is, de rég láttam már a Holdat, mostanában mindig borús az idő...
A karéj egyre teljesebb formát ölt, s ezzel együtt rájövök: az, amit látok magam előtt, valóban a Hold! Nagyon közel lehet a Földhöz, ritkán szokott ilyen hatalmas lenni! És micsoda szerencse, hogy láthatom: épp telehold van! Már fele ki is csusszant a felhő mögül, de már jól látható, hogy ez bizony teljesen tele van, telehold van, nem vitás!
Annyira gyönyörű, annyira lélegzetelállítóan szép és monumentális látvány, hogy figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegezzek, mert most már nem ártana némi levegőhöz is jutnom...
Még téblábolok pár percig, hogy minél tovább szívhassam magamba ezt a látványt, ezt a különlegesen csodás, hatalmas égi ajándékot; s közben nem értem, más emberek hogyan rohannak tovább, hogyan létezik, hogy ezt senki nem látja?
Vagy velem van a gond, én vagyok csak, akire a mások szerinti mindennapos "semmiség" ilyen hatással van? Most mindenesetre úgy tűnik...
Nekem ez a mai nap fantasztikus ajándék volt a természettől. Érhetett napközben bosszúság, lehettem szomorú, fáradt - mindez eltörpült ennyi csoda mellett. Úgy érzem, nemhiába keltem fel ma... csodák részesévé váltam.
S ezeket a csodákat, a mai nap örömeit megköszönöm... s elültetem lelkemben.