Haramia

11. rész

Ivartalanítás után
 

A műtét után hamar visszazökkentünk a régi kerékvágásba: Haramiával minden rendben volt, élte tovább megszokott, „rontom-bontom” cicaéletét. Ugyanolyan eleven és fáradhatatlan volt, nem hízott meg – sőt, hogy előremenjünk az időben, már ez év április 1-jén töltötte a 8. életévét, és még alig-alig változott; ugyanaz a filigrán, ugrabugra csőmacska, aki volt.
Egy fél év telt el, és nem akartam hinni a szememnek és fülemnek, mikor azt láttam, hogy uramisten, Haramia a tüzelés jeleit produkálja! Nem volt olyan heves és mindent elnyomó, mint a műtét előtti periódus, és hosszabbak voltak a nyugalmi időszakok is, így eleinte erőszakkal figyelmeztettem magam, hogy ez képtelenség, ez lehetetlenség. Próbáltam a tényekbe kapaszkodni, megmagyarázni magamnak, hogy ilyen nincs, ez biztos valami más. Mindenesetre elmentem a dokihoz, és elpanaszoltam a bajunkat. Eléggé habozni látszott, majd valami olyasmiről beszélt, hogy egy ilyen esemény bekövetkeztének pár százalék esélye lehet, talán amiatt, hogy a műtét során bent maradt némi ivarsejtmaradvány, és azok egy idő után, úgy tűnik, működni is képesek. Illetve, hogy az ő praxisában 1 vagy 2 ilyen macskával találkozott, és hogy ezek az események csak 1-2 alkalommal, hosszú szünetekkel közöttük fordultak elő, utána végképp elmaradtak. Szinte megnyugtatott, hogy hát istenem, beleestünk abba az 1-2%-ba, és hát bízzunk benne, hogy ez egy ilyen utórezgés-féleség, nem jön elő többet. Ezután tényleg nem is fordult elő több mint egy évi időtartam alatt, s már szinte teljesen el is felejtettem ezt a fura esetet. Viszont sajnos, elég határozottan vissza kell majd térnem a dologra, csak ha a macskám életében történt eseményekről időrendben szeretnék írni, akkor egy másik, nagyon fontos történés bekövetkeztéről kell előbb ezt tennem.
Eleinte eszem ágában sem volt, hogy Haramia mellé még egy cicát bevállaljak. Még nagyon az elején tartottam felnőttkori önálló macskásságomnak, és tudnivaló, hogy már ezért is igen sokan megszóltak és lököttnek tartottak – már az is eredmény volt, hogy valahogy el tudtam fogadtatni a rokonokkal új felállásunkat. Meg aztán anyagilag sem mindegy, és a lakás mérete sem nő egyenes arányban a macskák számával. Magyarul: eszembe sem jutott, hogy Haramiának társa legyen.
Viszont a sors úgy hozta, hogy elkezdtem internetezni, s nagy lelkesedéssel fedeztem fel, mi minden van ott, ami engem is érdekelhet. Így fedeztem fel a macskás témával foglalkozó fórumokat. Eleinte csak olvasgattam őket, hogy mégis valamit konyítsak a témákhoz, ki kivel van, kihez milyen macskák tartoznak – egyszóval tájékozódgattam. Aztán egyszer csak vettem a bátorságot és regisztráltam; sohasem felejtem el, milyen izgalommal jelentkeztem be és írtam az első, bemutatkozó hozzászólásokat. Nagyon belemelegedtem a topikéletbe, alapvetően sokat tanultam a cicákkal kapcsolatos dolgokról, és megismerkedtem egy csomó emberrel. Sokukkal mai napig tartom a kapcsolatot. Láttam azt is, hogy a legtöbb embernek nem egy macskája van, meg több hozzászólásból arra is következtettem, hogy a cica számára pozitív dolog is lehet az, ha társa van. Kezdtem tudatos macskagazdivá válni, lassan én is tudtam tanácsot adni néhány dologra, akár környezetemben is, hiszen a topikon ragadtak rám a macskásságok rendesen. Közben áradtak ám a fotók is a hozzászólásokkal, a szebbnél szebb cicákra csak úgy ámuldoztam, s nem vicc, itt ismertem meg egy csomó macskafajtát is, amelyekről azelőtt az életben nem hallottam, s akkoriban kezdtem A macska újságot is venni, s azóta is gyűjtöm.
Summa summárum, az a bizonyos mézesmadzag el lett húzva időnként az orrom előtt.
Amikor a néhány hónapos kicsi maine coon cicák fotóit lehetett igen sűrűn látni, valamint kaptam egy olyan célzást, hogy „egy cica nem cica”, akkor esett le nagy csörömpöléssel a tantusz, hogy akár lehetnék egynek gazdija is. S ezt a lecsörgést igen egyértelmű és szapora levelezés követte.
A következő hetekben folyamatosan erős gondolkodástól fájt a fejem. Mérlegeltem, osztottam, szoroztam. Eszem azt mondta, hogy nem, elég nekem egy macska. Két macska dupla felelősség, aztán biztos-e, hogy anyagilag fogom-e bírni (hisz nincs másik kereső, ellenben eltartott igen – azért ez sem mindegy!); és egyáltalán, az árát hogyan fogom kifizetni? Tervem megvolt hozzá, hiszen épp elkészültem első könyvem anyagával, csakhogy azt minél hamarabb el kellett fogadtatni valahol, ergo pénzzé kellett tenni. Ráadásul a régi számítógépem igen elavult volt már akkor, több mint 10 éves, s az újabbat, az akkor 2 éveset fiam szinte kisajátította, de kellett is az iskolájához. Tehát számítógép is kellett az otthoni munkáimhoz. Ha nem veszi meg a könyvemet egy kiadó, mégpedig nagyon gyorsan, egyik sem jöhet szóba sem. Szívem pedig azt mondta, hogy a macska is kell… merthogy az a cica, aki belopta gyönyörű, szívet igéző tekintetével magát a szívembe, az egy akkor féléves, ezüst-fekete klasszikus cirmos maine coon, Honesty volt… (Folyt. köv.)