|
Házasság?
Házasság?
Kedves barátom levele kapcsán eszembe jutott a svéd filmek világa, közte egy olyan filmmel, amit én akkoriban lezsibbasztó hatással éltem át: ez az Ingmar Bergman rendezte Jelenetek egy házasságból című film Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. Azt hiszem, mozifilm is készült belőle, én viszont talán 4 (vagy 6?) részben láttam a tv-ben; késői órákban vetítették nálunk, talán úgy a '80-as körüli években, pontosan már nem tudom.
Fiatal voltam és a jelenlegi állapothoz képest bőven tapasztalatlan, új házas; azt hiszem, irdatlan pofonként hatott a film olyan szempontból, hogy mi is az igazi lelki "övön aluli" ütés, a katasztrófa, az évtizeden keresztül csodálatosnak hitt - és mindenki által fantasztikusnak látott - házasság s vele együtt egy egész, teljesnek, boldognak hitt emberi élet hirtelen, totális összeomlása, s az akkori padló-állapotból való ön-felküszködése az embernek.
Szinte féltem létezni utána, predesztináltnak éreztem a házasság intézményét, s az "úgy sem sikerül, úgy sem lesz jó" gondolatokat mindenáron megelőzni próbáltam azzal, hogy mindent úgy csináltam, hogy bennem aztán hibát ne találjanak, tökéleteset akartam, még annak árán is, hogy én nem vagyok boldog.
Mert hogy "azt a virágot szagoljuk, amit leszakítottunk" - mondták a régiek -, a házasság által. Baromira meg akartam felelni mindenki, bárki szemszögéből, hogy énrajtam ugyan ne múljon egyetlen rossz házasság sem! Mindegy, hogy bukásra volt ítélve, és ha nem látom ezt a filmet, talán egyszerűbben és könnyebben szabadulok tőle, még mielőtt még nehezebb lett volna... én megpróbáltam menteni, éveken keresztül; de homokba dugva a fejem, akkor is tudtam magamban belül, hogy érdemtelenül, méltánytalanul és hiába. Ez, úgymond - és ma már tisztán látom -, tök felesleges volt... a magam teljes önfeláldozása, énemet felülmúló alkalmazkodás, olykor lealacsonyodás, végtelenségig megalázkodás. Annak ellenére, hogy nem sokat, de azt mindet én vittem ebbe a szerencsétlen közös életbe, mégis csak én fizettem, bőven és a tolerancián irgalmatlanul túl, amikor már látszott, hogy semmi esély a mentésre, a jobbra. Fizettem, hogy megszabaduljak kínos-keservesen. Felesleges volt 10 évig tűrni lelki terrort és bármit. Véges az emberi élet itt a földön, s ha az első "úgy-ahogy" éveket leszámítva 6-8 évet meddőn hagyunk kárba és boldogtalanságba veszni, amikor pedig nem lenne muszáj - az a vétek és bűn, nem pedig a mindenáron való együttmaradás.
Nem sikerült nekem sem. Marianne legalább 10 évig boldog volt és biztonságban, megbecsülésben élte azt a 10 évet. Én pedig csak küzdöttem, mint mókus a kerékben, vagy mint kedvelt bloggerünk mondja: disznó a jégen.
Később könyvben is olvastam a filmet, s akkor is hatott rám rendesen.
A történetben a pár a különböző lelki traumák és párkapcsolatok után-közben befejezésként, idősödő emberpárként éppen titkos találkán vannak egymással... a film alapján ezt szinte meg lehetett volna jósolni az elején, hiszen ők azért valóban szerették egymást. De valójában csak maga a távolság tudta annyi év után is életben tartani a kapcsolatukat, a távolság tartotta életben a szeretetet, a megértést, az empátiát, a toleranciát, amelyek által kölcsönösen el tudták fogadni egymást annyi év és szenvedés után is - akár emberként, akár titkos szeretőkként; annyi gyarlóság és buktató, visszafordíthatatlan és néha szégyenletes kudarc után.
Számomra kemény film volt, leányábrándtipró, mélyen valóságos.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
