Szürke vers

Hideg szél fúj, szürke lepel
borítja be az eget,
szürke a föld, a lég, a járdára
szitáló ködpermet,
szürke a macska is, ki puhán
oson a vizes háztetőn…
ragaszkodó a ragacsos sár,
ottmarad súlya a cipőn.

Ázott borostyán hanyagul lógva
veri a kerítés oldalát,
melynek korhatag deszkája csüngve
megadta sorsának rég magát.
Komor, nyomasztón depressziós
ez az ólmos-bús hangulat,
s nehéz elképzelni, hogy eljön majd
újra egy friss, szívmelengető
illatoktól gazdag,
reményektől sejlő,
szerelmektől zengő
színes, új tavasz.