Haramia

8. rész

Segít a cica!

Haramiának kedvelt percei közé tartozik az is, amikor mosunk. Ha kimegyek a fürdőszobába és felhajtom a mosógép tetejét, hogy előkészítsem az automatagép mosását, ő már ott is terem, s a padlóról ugrik fel egyenest a gép tetejének keskeny, műszerfali részére, ott egyensúlyát keresgetve rácsapódik a már kinyitott fedélre, minek következtében az rávágódik a kezemre-karomra. Egye fene, több is veszett Mohácsnál, mint egy-két kék folt!
De olyan is előfordult már, hogy nem sikerült a keskeny részre ugrania, vagy valamiképpen azt gondolta, még zárva van a fedél, tehát ugrás, és… landolás belül a forgódobban, a ruhák tetején. Nem lehetett rá haragudni, olyan rémülten nézett kifelé hatalmasra tágult, ártatlan borostyánszemeivel. Nem beszélve arról, hogy annyira gyönyörű, mikor meg van ijedve vagy bármi miatt izgatott, hogy egyszerűen meg kell zabálni!
A teregetés irányában is hatalmas ambíciót mutat. Ahogy nyitom a ruhaszárítót, már látszik rajta, hogy a nap fénypontja jött el. Kiszedem a gépből a mosott ruhákat egy nagy lavórba, és beállítom a szárító mellé. Előfordul, hogy nem kezdek a teregetéshez nyomban, hanem még teszek-veszek, telefon vagy csengő szól, vagy hasonlók. Mire visszamegyek a szárító mellé, Haramiám a tele lavór mosott ruhán fekszik kakaóscsiga formájában, a világ legtermészetesebb módján. Nagy-nagy valószínűséggel egyébként ilyenkor legtöbbször nyilvánvalóan sötét vagy fekete ruhák hevernek teregetésre várva a lavórban!
No mindegy, miután Haramiát letessékelem a cuccról, elkezdődik a teregetés szertartása. Mely úgy néz ki, hogy én felveszem a célirányos darabot, néhányszor kicsapkodom, minek következtében akár fel is sóhajthatnék, mert Haramia kimenekül, félve a haragos rongyoktól. Felterítés, közben Haramia visszaosonása, érdeklődő figyelme – és újabb rongyrázás, Haramia újabb kirohanása. És így tovább, minden egyes ruhadarabnál. A végén egészen belehergeli magát, és úgy gondolja, túl hamar vége lett az izgalmas mulatságnak. Vinném ki az üres lavórt a fürdőszobába, már természetesen benne honol a macska. Jó, legtöbbször ilyenkor hagyom, hadd pihenje ki a dinamikus fizikai megpróbáltatásokat.
Ha nem tanyázik bele a lavórba, akkor kétféle módon folytatja a játékot, illetve van egy harmadik, ami az előző kettőnek a garantált sikert jelentő keveréke. Az egyik abból áll, hogy padlóról felugrándozik a kinyitott és teleteregetett szárítóra. Ami még hagyján is, míg nagyjából a közepét célozza meg! Legfeljebb a ruhákon lesz még pár marék szőr, oda se neki. De ha nem a mértani közepet találja el röptében a 3 kilója – most már 3,80, hétévesen! –, akkor bizony előfordul, hogy az alkotmány hatalmas robajjal összecsuklik, rongyokat temetve maga alá. Én pedig szintén csuklok, mert az alattam lakó emlegeti az édesanyámat… Ilyenkor hatalmas sóhajjal felállítom a tákolmányt, és elkezdtem a ruhaneműt visszahelyezni eredeti állapotába.
Másik dolog, amit imád még teregetés közben és után csinálni: kiválasztja a legszimpatikusabb ruhaneműt, mely lóg a szárítóról, és hátsó lábaira állva két kézzel akkurátusan elkezdi felváltva beleaggatni a karmait, mintha csak kaparófa lenne, a rongyaink meg kizárólag ezt a célt szolgálnák! Ha oltári nagy szerencsénk van, akkor lehet, hogy csak egy törülköző az, vagy egy lepedő. Ha nincs annyira szerencsénk, akkor kötött pulcsi vagy az ünneplő blúzom… És ez az elfoglaltság persze mindaddig gyakran úrrá lesz rajta, ameddig a ruhák ki vannak teregetve. Tehát olykor nem is látom a műveletet, mert mondjuk, dolgozni vagyok – csak az eredményt. Micsoda boldogság és optimizmus egy átdolgozott nap után azzal foglalkozni, hogy horgolótűvel visszahúzgálni az ominózus szálakat a ruhanemű színéről a visszájára!
A legszebb azonban a két tevékenység ötvözése. Ráugrik a szárítóra – robaj, összedőlés, visszaállítás, újrateregetés. Közben, még félig sem teregetek vissza, már kezdődik a belekapaszkodás valamelyik szimpatikus ruhadarabba… odébbhessentem, megnyugszom, hogy valószínűleg most már más köti le a gondolatait vagy elmegy aludni. Nyilván, hogy nem, hanem a hátam mögött, a tévé tetejéről ugrik rá a szárítóra; s ha épp ott vagyok, talán még el tudom kapni a tákolmányt, hogy össze ne zuhanjon.
Jaj, és imádja Haramia, ha varrok! Ezt én nagyon kevéssé tudom értékelni, mert a tű, mint tudjuk, szúr. Haramia meg van győződve, hogy a varrás is direkt az ő szórakoztatására történik. Lázasan nyüzsög, mindenáron el akarja fogni az ide-oda surranó cérnát, mely hol le-, hol felbukkan a varrandó anyag körül. Számtalanszor el kellett vágnom az aktuális cérnát, mert ő félúton elcsípte és összegubancolta, illetve ami még gyakoribb: másodpercek töredéke alatt elrágja azt a cérnát, amivel épp varrok; s ezáltal én kezdhetem elölről, vaksizva a nagyon utált tűbefűzést!
Első évében azt gondoltam, hamarosan vége lesz majd ezeknek a cicás csínyeknek, ennek a fantasztikus aktivitásnak, dinamizmusnak, amit Haramia produkál. Ám ez nem bizonyult valósnak, mivel telnek az évek, és még mindig ilyen! Miközben ezeket írom, visszaemlékezve Haramia kiskorára, rádöbbenek, hogy már elmúlt 7 éves, és lényegében még mindig ilyen…