Haramia

5. rész

A szekrényhóbort

Amióta Haramia hozzám került, lassan tudomásul kellett vennem, hogy meg kell gondolni minden egyes ajtónyitást. Bármilyen ajtónak a nyitását. Ha például szükségem volt a szekrényből valamire, nem csak úgy, hűbelebalázs módjára és szabad emberhez méltóan nyithattam is azonnal, hanem előtte tanácsos volt alaposan végiggondolnom, nem akarok-e onnan pár perc múlva még valamit, és inkább mindent egyszerre kiszedni, illetve berakni.
Mert ha a szóban forgó szekrény ruhásszekrény szerepet töltött be, akkor Haramia, bárhol volt is addig, az első neszre azonnal rohant, és mire egyáltalán lélegzethez jutottam volna, már bent is termett. Onnan pedig ember legyen a talpán, aki negyedórán belül elő tudta szedni. Na jó, meg vannak dübbentve rendesen a szekrényeim, szó mi szó. De nap mint nap ott tartottam, hogy deréktól fölfelé bent vagyok a szekrényben, fejemmel a ruhák között, és mindkét kézzel hadonászok a cuccok között macska után – ámbátor teljesen eredménytelenül.
Haramia imádott – és mai napig is – a vállfás cuccokra másodperc töredéke alatt felmászni, mint más normális macska a fára. És ugye, mivel a ruhák szekrény belseje felőli oldalát nem látom, még csak elképzelésem sem lehet, vajon melyik mögött és milyen magasságban tapogatózzak, sűrűn emlegetve a jó édesanyját neki.
Előfordult, hogy sietnem kellett volna, már eléggé késésben voltam, és Haramia szokás szerint eltűnt a szekrényben. Kivettem, ami kellett, tettem pár eredménytelen karcsapást jobbról, balról, középen, fent és lent; sehol semmi – így nagyot sóhajtva nyitva hagytam a szekrényajtót, mely ugyan épületes látványt nyújtott, ám nem volt más hátra, mint érzékeny búcsút véve a kis átkozottól, mentem a dolgomra. Ilyen esetekben este hazatérve a szekrény alján, illetve a tartórúd s egyben a ruhák tetején találtam meg kakaóscsigaként. Szerintem ha ki-kijött is napközben dolgát végezni, utána minden további nélkül visszament, úgy fogva fel, hogy az az ő biztonságos helye. S mikor ilyen esetekben elcsíptem, még ő nyaffantott méltatlankodva, a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül.
Na most, akinek van macskája, tudja, hogy a macskaszőrös ruhák szinte takaríthatatlanok. Letakarítható perpillanat, legalábbis úgy látod. Vizes szivacs, szőrszedő henger vagy kefe, ilyenek. De amint kilépsz az utcára nappali világosságba, valahogy mégis tele vagy macskaszőrrel, és nem győzöd lépten-nyomon sepregetni magad, miközben kínos zavarban igyekszel fesztelenséget varázsolni az arcodra. Van két fekete szövetkabátom, amelyeket 2 év különbséggel időszámításunk, azaz Haramia előtt vettem – hát, elmondanám, hogy nem túl sokat voltak hordva emiatt. Hordtam 1-2 szezonban, minden áldott reggel alapos takarításnak alávetve és emiatt hajnalban 10 perccel korábban kelést bekalkulálva, de mivel mindezek ellenére már mások is sűrűn elámuldoztak szőrös kabátjaimon és ennek hangot is adtak, egy idő után meguntam azt, hogy mindenki az én kabátomat csodálja, inkább elővettem a sokkal régebbi, ám nem fekete  felöltőket.
Volt pár alkalom, amikor koncertre vagy bármilyen „emelkedett jellegű” programra öltöztem volna, és úgy vettem elő alkalmi blúzt a szekrényből, hogy Haramia anyukája biztos csuklott valahol… ugyanis a selyemblúzon határozott barkamancs-karmocskák nyomai - kisebb-nagyobb lyukak, körülöttük összehúzott szálakkal – díszelegtek, mert biztosan azon is felkúszott már néhányszor a ruhák tetejére. A kötött cuccoknak ugyanebben a munkában kihuzigálta a szálait az ügyes kiscica; roppant vigyázott, nehogy maradjon egy ép ruhadarabom, ezért szinte mindent leamortizált a drága.
Egy alkalommal úgy mentem haza este, fáradtan, hogy határozottan emlékeztem: nem maradt Haramia a szekrényben, mégis 10 cm-re nyitva állt az ajtó. Míg rá nem jöttem, hogy tappancsával simán ki tudja nyitni az ajtót, annyira legalábbis, hogy vékony hengerteste becikkanjon rajta és ott zavartalanul randalírozhasson tovább, míg meg nem találja békés, zavartalan nyugvóhelyét. Ez alkalommal keresni kezdtem Haramiát a szekrényben, s mikor kinyitottam ajtaját, a vérem is meghűlt: egy hatalmas rongykupac volt az egész szekrénybelső – leszakadt ugyanis a tartórúd! (Biztos megunta odafent nyilván.) S a turkálókból ismerősnek tűnő halmaz legtetején békésen, minden izgalom nélkül hunyorogva, nyújtózkodva ébredezett drága kiscicám! Egyszóval, éjszakába hajlóan megvolt az aznap esti program.
Tehát minél ritkább szekrényajtónyitás – ez volt a cél. De ha már muszáj kinyitni, saját érdekemben előtte tanácsos a szobaajtót bezárni, ha mondjuk, Haramia kint tartózkodik, netán inkább kivinni őmacskaságát és úgy csukni be a szobaajtót.
Ugyanez vonatkozott az előszobai beépített akasztós szekrényre is, ahol a kabátok zsúfolódtak. Ennek ráadásul felső akasztós része is van, a plafonig érve, és köztük nincs elválasztó polc. Ez az ajtó mágnesesen csukható, Haramia ezt könnyen megtanulta kinyitogatni. El lehet képzelni, mekkora örömet okozott neki, ha ide bejutott, hiszen nemcsak egy normál szekrény magasságán belül randalírozhatott, hanem plusz egy „emeletnyin”, amit mi is csak székre állva érünk el. Mikor ezt kitapasztalta, hogy ha oda, a „mennyekbe” feljut, egy ottani kabát válláról nyugodtan szemünkbe lehet röhögni – hiszen nekünk mindenféle manipulációra szükségünk van ahhoz, hogy felálljunk valamire, amiről esetleg elérjük –, ezt a lehetőséget égre-földre igyekezett kihasználni. Ugyanis mire a fáradt kétlábú beszerzett egy alkalmatosságot, felmászott rá és nyúlt volna a macskáért, akkor ő, hipp-hopp, már lent is termett az alsó részben, s ha jó napja volt, ezt egymás után többször is végigjátszhatta…