Anyám, mikor egyedül maradt régi kis házában, néha tavaszonként vett egy-egy csapat kiskacsát, kiscsirkét - így aztán jól megvolt a programja az aktuális baromficsapat felnevelésével. Na, nem mintha amúgy unatkozott volna, hisz egy öreg ház körül folyton van tennivaló, nem is kevés.
Ráadásul akkoriban nyaranként el volt látva az unokákkal... hiszen ugye, a szülők dolgoztak, leszámítva a váltva kivett szabadságokat, viszont a nyári szünet sokkal hosszabb volt, s anyám áldozatkészen felvállalta mint a négy unokáját...
Jó dolguk volt ám a ház körül élő állatoknak! A kiscsirkékre, kiskacsákra mindig volt kellő létszámú jelentkező, aki segített az etetésükben, itatásokban. A gyerekek egyenként kiszedegették őket meleg fészkükből az újságpapírral leterített ócska pokrócra, mely fölött égett az infralámpa - bizony, nagy szükségük van a melegre ezeknek a kis jószágoknak! -, hogy aztán végignézzék, ahogy örömmel, nagy sipogással vetik magukat a kis pihe-puha szárnyasok a reszelt főtt tojás, dara, vágott csalán közé. Megtöltötték vízzel soklyukú itatóikat, s ámulva nézték, hogy azok milyen hamar megtanulják, hol és hogyan kell inni, és tudják, hogy akár hat csibe vagy kacsa is ihat egyszerre egy ilyen edénynél. Mikor letelt az etetésnyi idő, akkor a gyerekek óvatosan visszapakolgatták a csöppségeket a bélelt kosárba, közben mindegyiknek kijárt egy-egy alapos simogatás... Majd a kosarat letakarva, folyamatosan halkuló és ritkuló csipogás után csend lett.
Lányom volt a legnagyobb unoka, ő különösen imádta istápolni a kiscsirkéket. Mivel öcsém két lánya kisebb volt, ők a kisebbek szemével néztek a "nagyra", s annak nyilván tekintélye volt a néhány év előny miatt, fiam pedig alapból nagyon érzékeny, jólelkű volt már babaként is, s a három lány között alkalma sem volt nagyon rossznak lenni, így mindannyian szívesen dédelgették, simogatták a kis jószágokat.  Mikor azok már nem szorultak annyira a kosár védelmére, akkor is rendszeresen ölben tartották valamelyik csirkét, és órákig elsimogatták, akár egy macskát. Úgy dominóztak, úgy kártyáztak, úgy ország-városoztak, hogy mindnek az ölében volt egy-egy csirke... Azt lehet mondani, a csirkék ehhez teljes mértékben hozzá is szoktak.
Már süldő korban voltak az aktuális csapat tagjai, amikor sajnos, véget ért a nyár és a rendszeres baromfiistápolásról le kellett mondaniuk az unokáknak. Azt lehet mondani, minden csirkének neve volt, messziről megismerték őket akár külsejükről, akár hangjukról is, és néven nevezték valamennyit. Ezentúl a szárnyasok csak heti egy alkalommal részesülhettek a fenti élményekben, de anyám elmesélte, hogy ha leguggol valamiért, valamelyik csirke máris az ölében van...
Teltek az évek, egyik nyár jött a másik után, a csirkék nagy részéből természetesen tyúk, illetve vasárnapi ebéd lett... mely utóbbi tényt lányomnak nem reklámoztuk - anyámnak is nagyon nehezére esett, a szomszéddal vágatta le őket... -, mert ha a lány megtudta, akkor név szerint kérdezte, hogy kit főztek meg... s megsiratta szegény csirkét, és nem volt hajlandó belőle enni...
A két legkedvesebb tyúkocska - Ida és Borostyán - évekig megmaradt, anyám viszonylag könnyen bele is törődött már szinte az elején, hogy azokat végképp nem szabad bántani, azok maximum végelgyengülésben mehetnek át a túlvilágra. Ő maga sem tudta volna levágni őket... hisz olyanok voltak, mint a kutya vagy a macska. Mentek utána a kertben, ha ott dolgozott, de kísérték egyébként mindenhova. Ha csengettek, anyámmal együtt ők is szaladtak kárálva a kapuhoz, és ha búcsúzott a vendég, ugyanezzel a szertartással kísérték ki. A gyerekek minden szünetben továbbra is ölbevették, néven nevezték, simogatták őket, s ha nem láttam volna, nem hiszem el, mennyire máshogy viselkedtek ezek a tyúkok, mint amúgy egyébként az átlag-baromfiaknál megszokhattuk. Teljesen emberiek, szocializáltak lettek... még a házba is bejártak, anyám fáskosarat tartott fent nekik a konyha sarkában... télen oda "ültek el"...
Lehetett velük beszélgetni is. Lányom órákig tudott velük párbeszédet folytatni, a tyúkok ilyenkor fura, éneklős hangon kárálva mondták a magukét, de mindig megvárták lányom mondandóját... Ugyanakkor néha anyámat is elkaptam, hogy odaszól valamit Idának, s Ida fejét rázva, éneklős kárálással válaszolt...
Borostyán valami betegségben pusztult el 4-5 évesen, mély gyász ülepedett egy időre a gyerekekre, anyámra is. De Idát, az utolsót még évekig istápolgatták, kényeztették, státusza volt a családban. Idával nem lehetett akárhogy bánni, beszélni, netán kikergetni a házból! Ida minden ház körüli cselekményben részt vett, legyen az meszelés, kamratakarítás, kertásás, vendégség - semmiből nem maradt ki, mindent hangosan véleményezett... Ha anyám az utcai virágágyást tette rendbe, Ida bizton kint lehetett mellette, nem fordulhatott volna elő, hogy elkóricál, vagy netán kifut a forgalmas úttestre. Anyám gyomláló keze mellett csipegetett, elcsípve egy-egy gilisztát, időnként kottyantva egyet-kettőt. Ida jelenléte az állandóságot, nyugalmat jelentette.
Aztán egy reggel – bizony, már lehetett tízéves is – nem ébredt föl többet, úgy találta meg anyám, mozdulatlanul. Szépen, csendben, bárminemű gond okozása nélkül, életéhez méltóan ment el... A kert végében, Hosszúkás és Kicsi nevű hű kutyáink; Mirci, Medve, Leó, Bandi, Marci, Kiciri, Pöszörő, Fancsika nevű cicáink és Borostyán mellé lett temetve.
Gyerekeink már rég felnőttek, de Ida neve a mai napig is fogalom.