Itt vannak a varjak!

Pár hete még sehol sem voltak, most viszont ha kilépek az utcára, minduntalan látom őket.
Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte párméterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legsűrűbben ezekben az évszakokban párban fordulnak elő. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán - van belőlük jónéhány - madáretetők díszítik a fákat; de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószínűleg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra.
A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal; hiszen hál' istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek.
Egy időben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ő madáreleségéből az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnabőrt is... nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora csőröket az éber, figyelő gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már 3-4 órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet tőlük.
A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszülő izmokkal, ugrásra készen lesik - az ablak mögül - az éneklő szárnyasokat...
Most őszutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns csőrüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár.
Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is.
Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés - ők a túlélés mesterei. Nem szenvednek - legalábbis látványosan biztos, hogy nem - tűrnek, élnek, vannak - túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk...