A fákhoz

Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.