Szerelem a Hargiták alatt

Ezüst gyöngycseppeket szór szerteszét körben
az Ivó patak kristálytiszta vize.
Madarasi-Hargitának olvadt hósapkája
nyárelőre elenyészik benne.

Zúgó közelében székely leány fürdik,
fekete haján a víz fénylőn sziporkázik.
Üde életöröm, s a mesés természet
képeslapra illő idillben pompázik.

Lent a pataknál zavartalan a csend,
csak a madarak trilláznak önfeledt,
gyönyörű dalokat a világ örömére,
minden, ami él, boldogságot sejtet.

Kíváncsi őzikék a sziklafal oldalán
félelem nélkül megállnak egy percre,
a kis patak vizéhez kecsesen lépdelve
szomjukat oltják, s nem mennek messzire.

Szökevény fiúnak szenvedés a sorsa,
ezt a csodát, mit lát, nem felejti soha.
Néhány hétig tart a szépséges szerelem,
elveszíti a lányt, hisz szöknie kell újra.

Kegyetlen a rendszer, a hetvenes évek
nem hoztak nyugalmat ott a székely népnek.
Ostoba hatalom, értelmetlen törvény,
agymosás, félelem jutott az embernek.

Ki magyarnak született, Székelyföldön élne,
nem ura sorsának, ha lázad, börtön várja,
emberi jogával élne - hogyha lenne -,
ám sokéves szenvedés, büntetés az ára.

Évtizedek telnek, a fiú híres lett külhonban,
szeretik, becsülik, ámde boldogtalan...
ha koncertkörútjain kiáll a színpadra,
hegedűje folyton szerelmét siratja.

Kezében fáj, zeng, zokog a hegedű,
hiába siker, tapsvihar, szabadság,
hiába szerető közönség, gazdagság,
álmaiban hívja-várja Székelyország.

Ott szeretne lenni, szerelmét meglelni,
mert a lány szívét, szépségét nem pótolja semmi.
A lány sem felejthet, hogyan is tehetné,
fia lett, nem lehet apját felejteni...

Hírzárlat és terror - évtizedeken át,
a reménytelenségben mindkettő párt talált.
A sors bizony rejtett, s kifürkészhetetlen,
ám érzések nem múlnak kilométereken.

Mikor a bús férfit elhagyta asszonya,
a boldogtalan nő jó férjét temette.
Húsz év alatt mindkettő a távolit vágyta,
már rendszer, tilalom sem tehetnek keresztbe.

Férfiban a honvágy diadalmaskodik,
Székelyföld mágnesként vonzza testét-lelkét,
a Hargiták alatti tiszta Ivó-patak
megőrizte örök szerelmük erejét.