Ennyit ér az ember? – 2.

Mentális zűrzavar és emlékek
 

Mikor megkaptam az „elbocsátó, szép üzenet”-et 2011. május 19-én, munkaidő vége előtt félórával felhívatva az egyszemélyes vezetőséghez, megvallom őszintén, egy darabig egyáltalán nem tudtam szóhoz jutni. Néztem ki a fejemből, egyenest a szemébe az elbocsátónak, miközben ezernyi érzés kavargott bennem. Nagyon fegyelmezett benyomást kelthettem, mert nem kínált papír zsebkendőt, nem mondta, hogy nyugodjak meg és társai, hanem a „rossz hír: felmondás” – bejelentése után rám nézett, talán ellenőrizve, hogy hogy viselem, aztán tények szerint sorolta, mennyi a felmondási idő, mennyi a végkielégítés, és kétféle megoldás van: rendes felmondás és közös megegyezéses. Utóbbinál szűk nettó egyhavival több összeg lett kínálva, viszont ahhoz az kellett volna, hogy másnap már egy új munkahelyen tudjak kezdeni, ahol természetesen tárt karokkal csak engem várnak. Mivel ez így abszolút képtelenség, nyilván nekem sem érte meg azt, hogy ne toljam ki 2 hónappal a munkaügyi központ meglátogatását azzal, hogy azt választom: nyugodtan rúgjon csak ki. De akkori felfogóképességem számlájára írva ezt sem tudtam azonnal eldönteni, csak másnapra.
Valamint közlésre került, hogy rajtam kívül még két embernek – összcégen belül most 10-nek – kell mennie. Talán nem véletlen, hogy mi ott hárman mind az 5. x felett vagyunk...
Mikor helyemre mentem, akkor tudtam meg, hogy én már a másodikként lettem hívatva, és utánam még ment egy gyanútlan ember a „szép üzenet” meghallgatására.
A többiek kérdezgettek tőlem ezt-azt, s már éreztem, hogy sokáig nem lehet visszatartani a kitörést; de szerencsére munkaidő vége felé járt, így csendben, kínkeservesen erőltetve visszafogtam magam. És mivel a szemüvegem tavalytól nem használható, újat nem tudtam még – ezentúl meg pláne… – csináltatni, így napszemüvegben járok, hogy legalább a fény ne okozzon fizikai fájdalmakat; egyúttal rájöttem, milyen szuper előnye is van: ha a hosszú hazaút alatt rájön az emberre a bőgés, nem látszik. A buszon ájult hőség volt, de csodálkozva észleltem, hogy bár nagyon érzékeny vagyok rá, most szinte nem is érdekelt.
Járt az agyam, folyamatosan. Úristen, mi lesz most?! Hogy mondom el akár a legközelebb állóknak, hiszen én jelenleg képtelen vagyok beszélni – holott valakinek nagyon el kéne, mert ezt nem tudom sokáig egyedül cipelni!
Még vásárolnom is kellett, sőt, füvet szedni sem felejtettem el a macskámnak... kitartás!
Aztán végre felértem, és míg a három zárral bíbelődtem, már nyüszítettem, mint a kutya. Végre, végre, magamban lehettem! Még kötelességszerűen berámoltam a hűtőbe és elpakoltam, de zihálva, zokogva; magamon érezve a macskáim csodálkozó tekintetét. Kiraktam a kajájukat, kicseréltem a vizüket, aztán innentől kezdve csak bömböltem. Mivel másnap is menni kellett dolgozni, úgy éreztem, ennek valahogy ki kell jönnie, mert különben iszonyat munkanapom lesz.
Pár óra elteltével ki mást, mint szegény anyámat hívtam fel. Megpróbáltam türtőztetni magam, de már az első szavaknál úgy ordítottam, mint egy gyerek. Pár nap múlva nagynénémtől hallottam, hogy anyám szerint így sírni gyerekkoromban hallott utoljára...
Éjfélig böngésztem a netet, utánanéztem az adatoknak, jól vannak-e kiszámolva, mert legalább ami jár, az járjon... még későn hazatérő fiamnak is elmeséltem aztán – már csendesebben, mint anyámnak –, aki ugye, már sokat járt a munkaügyi központba és volt már többször hasonló helyzetben; nagyon megütődött. Hozzászokott, hogy az ő anyja mozdíthatatlan, stabil és állandó. Az ő anyjával nem történhet ilyesmi, hogy kirúgás... Éjfél már elmúlt, amikor még meg is masszírozta az általában mindig fájó hátamat, gondolom, valamiképpen bármiféle örömet akart szerezni e príma nap ellensúlyozására.
Nem is aludtam éjszaka, csak forogtam, nagyokat lélegezve, mert a tachycardiám az istennek nem csillapult: alapjában gyors a szívverésem, és egész éjszaka magánkívül dolgozott, hiába vettem be nyugtatót. A szívritmusom is szórakozott velem, kihagyott, aztán meg bepótolta... ááá... hiába vettem be a Betalocot... szóval rosszul voltam.
Ha meg már fenn vagyok, miért ne bőgnék, ugye... és közben végiggondoltam nem túl sűrűn változó munkáséletemet...
Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lesz. Eleve ragaszkodó, hűséges típus vagyok. Nem váltogattam munkahelyet, sem kisebb-nagyobb sérelmek, sem csak kicsit nagyobb fizetés hatására; inkább megbecsültem a biztosat. Egyetlenegyszer váltottam: mikor kérésre idejöttem, ahonnan most kirúgtak.
Rendszeres hallomásból tudom, hogy a régi munkahelyemen szinte ugyanaz a felállás megmaradt, mint amikor én leléptem onnan. Sőt, az én helyemre akkor azonnal vettek fel egy frissen végzett lányt. Minket már meg akartak hagyni. Ez azt jelenti azóta is, hogy nem lett volna több elbocsátás idáig, magyarul: még mindig ott lennék, ha maradtam volna...

Én imádtam első munkahelyemen, a nyomdában dolgozni. Hihetetlen ma is, mikor valakinek elmesélem; de tényleg szerettem, jó voltam, megbecsültek, sikerélményeim voltak; úgy éreztem, megtaláltam a tökéletesen nekem való foglalkozást, és be kell valljam, két kisgyerek mellett és egy enyhén szólva nem túl jó házasságban kikapcsolódás volt a munka, az oda való bejárás. Senki nem hinné el, de egy-egy hétvége után alig vártam a hétfőt...! Mai napig is, ha visszagondolok erre, fantasztikus adomány volt, hogy olyan helyen dolgozhattam és azt csinálhattam, ahol és amit szerettem!
Aztán valahogy, a rendszerváltástól kezdődően elveszett a régi biztonság, szinte évekig voltak elbocsátások hosszú „feketelistákkal”, és a naaaagy nyomda létszáma töredéknyire esett. A 90-es években kikészítette az ottmaradottakat – engem is – mindig a rettegés, hogy rajta lesz-e a feketelistán, vagy sem... így elég sokan tovább léptek maguktól is, amennyiben adódott bármi lehetőség.
Én kivártam. Vártam, hogy ha akarnak, bocsássanak el, mert két évtized után nem mindegy, hogy csak úgy lelépek, vagy adják a megillető javaimat. Nem, az istennek nem akartak elbocsátani, viszont felajánlottak egy titkárnői helyet a kereskedelmi igazgató mellett, arra való hivatkozással, hogy ugye, a jövő bizonytalan, és hát utánanéztek, ki lehetne alkalmas arra a posztra, s úgy gondolták, hogy én igen. Hozzájárult ehhez nagyban az is, hogy sok cirillt szedtünk, s azt is szinte ugyanolyan gyorsan és hibátlanul szedtem, mint a magyar szöveget; valamint az, hogy már rég híre járt, hogy puszta szórakozásból sokat beszélek oroszul, de azt csak úgy, magunk között, poén kedvéért; sosem gondoltam, hogy ez lesz a „vesztem”; s ez igen célirányossá tette a kiválasztásomat.
A helyet nem volt muszáj végül is elfogadnom, ha nem akarom; de több hétig emésztődtem ezen, mert időnként jelenéseim voltak időpontokra a jelzett helyen, megismerő, átvilágításszerű megbeszélést folytatni. Bennem ezek totális frusztráltságot okoztak, láttam azt a légkört, ami egész más volt, mint a mi technikai jellegű, szinte kizárólag számítógépes munkánk... mintha más világba csöppentem volna. És mindig tudtam, hogy nem akarok titkárnő lenni, kávét főzögetni, illusztris csoportokkal kedélyesen társalogni, telefonálni és ügyintézgetni végképp nagyon ki nem állhattam, még a gondolatától is irtóztam... Ráadásul az akkori fizetésemnél egyharmaddal kevesebb bért ajánlottak mindez mellé, előre hangsúlyozva, hogy lévén a főnök nagy teherbírású, a titkárnőnek is bent kell lenni reggel fél 8-tól este 8-ig, ha az ügy, ő vagy a vendégei-ügyfelei úgy óhajtják. Ezt két iskolás gyerek mellett valahogy nem is tudtam volna vállalni, még ugyanannyi vagy netán több fizetés mellett sem, nemhogy jóval kevesebbért! És oroszul kellett volna beszélnem a sok orosz kapcsolat miatt. Ez lényeges nyelvfelelevenítési kötelességet jelentett volna, amit valahogy oldjak meg saját időmből...
No, szóval több ilyen beszélgetés után szerényen nemet mondtam, aminek következtében kissé féltem, hogy na, akkor esetleg ki is rakhatnak; de nem. Egyrészt a szakszervezet (!) azonnal megkeresett, hogy mondtak-e nekem olyasmit, hogy ha nem vállalom a felajánlott munkát, kiraknak... merthogy akkor intézkednek a jogaimért! Nem, ilyen nem történt, nem is került rá sor.
Még utána pár évig ott voltam, de már nem olyan volt a hangulat, mint régen. Alig voltunk páran, és sok embernél úgy nézett ki a dolog, félti az állását, emiatt félti a tudását; új programok, új szokások, rendszerek jöttek be, amikor is az volt a trendi, hogy szinte magától értsen az ember mindenhez, segítséget kérni valakitől szégyennek számított, s már nem bízott az ember a legközelebbiekben sem.
A sok jó régi, megszokott, ismert kolléga eltűnt mellőlem, néhányan maguktól kerestek biztonságosabbnak, jobban fizetőnek tűnő munkahelyet, de legtöbbjüket leépítették. Már nem éreztem jól magam. Már nem vártam a hétfőket egyáltalán...
Ottlétem utolsó két évében bedolgoztam a jelenlegi munkahelyem vezetőjének, akkoriban alakultak céggé, mely előbb könyvkereskedés, majd kiadó lett, s ez a vezető a mi nyomdánkba járt különböző munkafolyamatok stb. miatt. Szedésre-tördelésre kért fel, akár bedolgozóként, de jobb lett volna neki alkalmazottként. Nyilván nem mertem még az utóbbit vállalni – így bedolgoztam az otthonra épp előzőleg vett, 4 éves „alig használt” 286-oson, melyet később alakíttattam át 386-ossá. Végül is ezen kerestem meg az újra valót – többek között.
A kezdő cég két év alatt apránként kialakult, új iroda- és raktárépület épült, s én időnként meg lettem kérdezve: nem akarnék-e odamenni. De sokáig nem és nem; féltettem a múltamat, az egyelőre biztosnak látszót.
Miután nálunk meg egyre romlott a hangulat, ráadásul baromira fárasztó volt két helyre dolgozni, így 22,5 év után közös megegyezéssel felmondtam. Egyetlen nap alatt pakoltam össze 2 hatalmas, földig érő táskányi cuccomat, köröztem ki, búcsúztam el a maradék kollégától, akik lényegében el sem búcsúztattak...
Ez is szívbe markolóan fájt ám: én hány, de hány embert búcsúztattam el ottlétem bő két évtizede alatt! Mi pénzt befizettem az ajándékokba, sokszor olyanoknak is, akikhez sem munkaszempontból, sem emberileg különösebben nem kötődtem... csak illett. S én süteményt, üdítőt, pezsgőt cipeltem be az utolsó napon, és hát, őszintén szólva pár udvarias mondaton és jókívánságon kívül nem kaptam egyebet. Erről ennyit…