|
Hazamenni
Hazamenni
Mindig furcsa érzés hazamenni. A régi házhoz, mely évtizedek óta alig változott. Környékén kicserélődött szinte minden: gazdag, többemeletes luxusházak épültek, akiket a kertvárosban még a kutyaugatás is zavar. Gyerekkorom lakói közül is már fél kézen megszámolhatom, hány lakik abban az utcában még... de ha igen, az ő házuk is megújult már. Nyilván mások voltak az adottságok, lehetőségek, tények.
Az apám 61 évesen elment e világból, s anyám azóta egyedül... ugyan, bármilyen dolgos asszony volt mindig is és még istennek hála, ma is, de ugyan mit tudott volta tenni egy kis nyugdíjból, egyedül?
Pár éve sűrűn hazajárok, de még mindig, mindig elfog egy furcsa, torokszorító érzés.
Mintha kicsit visszapörögne az idő kereke néhány évtizedet... megelevenedik a múlt, hirtelen egy más dimenzió, ami körbeveszi az embert az emlékezet által. Nem is tudom, hogy most visszavágyom-e, visszatekerném-e az éveket... vagy mégsem?
Akkor mi az, ami szorongatja az ember torkát minden alkalommal? Az évek, az idő súlya? Az, hogy ő is öregszik? Az a születésem óta itt töltött 28 év, mely visszavonhatatlanná tette s ezáltal megszépítette azt, ami elmúlt?
Feltámasztani nem lehet szeretteinket. S akik gyermekkorunkban körbevettek minket, ma már oly ritka az élők sorában azon a helyen... minden, minden más lett.
Már csak anyám és a háza ugyanaz. És ez az, ami lelkem mélyén fojtogat, a soha vissza nem térő gyermek- és ifjúkor.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
