Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt... hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra - mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.