|
Ami hosszú... de örök
Ami hosszú... de örök
Előhang évtizedek múltán:
Daráld a tüdőt, fogd (be) a szűrőd, és
végezd dolgod a makarónival.
Még mindig jobb, mint
egy tüdőbeszűrődés, kanyaróval.
*
Sírtam.
Sok köhögés hetekig, hónapokig,
orvos csak kanalast adott,
röntgenkérés miatt leszidta anyámat...
s beutalót csak azért sem adott...
Anyám megalázódott.
Sírt.
Másik orvos... fizetős. Röntgen.
Elhanyagolt tüdőgyulladásból
lett féltenyérnyi beszűrődés.
Sírtunk.
Kórház, négyévesen.
Feküdtem három hétig
nagy, tele szobában, mégis
magányban, teljesen.
Kizárólag heti kétszer
két óra látogatási idő
jutott ebben az időben.
Nem volt kivétel - kötelezően.
Nem sírtam.
Éjjel-nappal négyóránként
injekcióval belépő nővért
hasra fordulva vártam
könny nélkül, csendesen.
Anyámat láttam heti kétszer,
látszott, sírt volna...
ám mosolygott, nehezen.
Időnként röntgenre vittek.
Hajam két copfba fonva
derékig ért, feltűzték.
Ágy végéhez állítottak,
mikor fésülték.
Ágyban tértem magamhoz,
amire emlékszem, a fésülés
közben rámtört sötétség...
Eszmélve csodálkoztam,
mi ágyam körül e népsűrűség?
Nem szoktam hozzá, hogy
ekkora a népszerűség...
Valamit leszűrtek
a beszűrődésen kívül -
vérszegénység.
Pár nap múlva újabb felhajtás,
egyik orvos másik után,
nagy-nagy érdeklődés...
Gondoltam, biztosan
eljött a hazaengedés...
Dehogy.
Fertőzőosztály, kanyaró.
Ami maradt ugyanúgy, az
továbbra is injekció.
Semmi látogathatóság...
Sírtam.
Anyám állt a rácsos ablaknál,
ha látogatási idő volt.
Sírt.
Csodálta mindenki,
hogy vágom magam hasra,
az injekciót sűrűn meglátva.
Kicsi pedig még - mondták.
Gondoltam, csekélység...
pedig fenekem mindkét oldala
akár két fél szita...
Az egész végtelennek tűnt.
Az otthon ismeretlen, mire
elvittek haza...
Újabb pár hét után
újra az óvoda.
Csodálták, ki ez a
felnőtten komoly pofa.
Már elfelejtettem a mosolyt.
Hosszú idő múlt el addig,
míg tüdőmből kikopott a folt.
Minden köhögésemre anyám
évekig aggódó volt.
Szememben ott maradt valami,
mi mindig idősebbé tett
társaimnál.
Nem érthettek meg sosem,
erről nem is meséltem...
megszenvedésem nyomai rajtam
mások szemében nem volt több
fennhéjázásnál...
Az érzést, az át-, túlélést
évtizedek sem törölték,
az emlékek időnként újra
kopogtatnak szürkeállományom
ajtajánál...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
