2. rész

Mircivel szebb volt az élet. Nem tudom, honnan jött el és hogyan, miért, de az biztos, hogy nem régóta kószálhatott, hiszen selymes, fekete bundája csak úgy ragyogott, s az, hogy nem félt az emberektől, sőt: bizalmas, kedves, barátságos volt, az is mutatta, hogy jól szocializált, hogy valahol szerették... Ott a környéken hiába kérdeztük meg az embereket, senki nem tudta, hova tartozik. Nem volt annyira jó az a tudat, hogy talán valahol, valakinek nagyon hiányzik... Aztán egy idő után nem is igazán akartam, hogy nagyon kérdezősködjünk tovább. Hiszen valahogy elkóborolt, és valljuk be, azért Mircinek szerencséje is volt... ez az elkószálásos történet sokkal rosszabb véget is érhetett volna, mint hogy mi befogadtuk...
Olyan könnyen és észrevétlenül illeszkedett be közénk, mintha ide született volna. Tetszett, hogy  bár kedves, szeretetteljes cica, mégsem lekenyerezhető, független egyéniség volt. A simogatás is csak addig kellett neki, amíg ő akarta, de ha menni akart, ment.
Hamarosan már rendszeresen kikéredzkedett a dolgára, s megfigyeltük, hogy még mielőtt produkálna valamit, első dolga az volt, hogy az eperfához szaladt, s a fatörzsnek nekifeszülve jól megkapargatta azt... Mikor így kiengedtük, utána lestük is rendesen, míg vissza nem tér. Eleinte kinn aludt a konyhában, volt neki egy kis bélelt kosara... ágyba engedni nem volt szabad, bár nagyon vágytam rá, hogy alvás előtt simogathassam és doromboljon nekem... de úgy éreztem, pont elég ajándék volt az is, hogy megtarthattam ezt a cicát, és éppen elég nagy szó, hogy apám, elveit feladva, engedett... azóta is tudom, hogy ha valaki a kisujját nyújtja, elégedjünk meg annyival, és ne akarjuk rögtön az egész karját.
Én folyamatosan késztetést éreztem, hogy kifejezhessem Mircinek, mennyire szépnek tartom és szeretem, meg hogy mit jelent nekem. Elnézegettem sokszor, ahogy jellegzetes "egyiptomi" módon ült, távolba nézve, csaknem mozdulatlanul...  nagyon tetszett elölről, ahogy néztem két kis finom lábacskáját, köréjük kanyarodó farkincáját, értelmes, sárga holdszemeit, hosszú bajszocskáit... magasra emelt fejéből tündéri kis arc tekintett a világba. Hátulról is roppant formás volt, ahogy ült, kis kerek hátsó, magán körbekanyarodó farkinca, kecses nyakon a kis fekete cicabuksi...
Rendszeresen úgy tanultam, hogy ölemben volt Mirci. Kis, fekete tekercsként feküdt, s kezem ösztönösen járta bundáján becéző útját. Néha kis szünetet tartott alvás közben, olyankor felült, ásított párat, és nagy dorombolással jól megdagasztott...
Játszottunk is sokat. Nem volt még olyan, hogy bolti macskajáték, ugyan... házi gyártmányú dolgokkal játszott, általában szerette a madzagos, húzgálható dolgokat, paskolgatnivaló parafa dugókat, zörgős apró tárgyakat, de vidáman eljátszogatott akár alma- vagy kukoricacsutkával, szárazkenyér-darabbal is.
Emlékszem, egyszer volt egy balesete... Nálunk a konyhában úgynevezett sparhelt volt. Nemcsak a sütés-főzést, hanem a helyiség bemelegítését is szolgálta. Egész felülete vas, mindig azon főtt-melegedett az étel, de ha más nem, a vizesfazék mindig tele volt vízzel rajta, hisz nem volt belső vízvezeték vagy bojler a házban. Mirci egyetlenegyszer ugrott fel a tűzhelyre... már későn vettük észre, nem lehetett megakadályozni. Egy pillanatig látszott az arcán a megrökönyödés, aztán mintha darázs csípte volna, úgy ugrott le... szegényke elvonult a sarokba, ahol szó szerint sebeit nyalogatta... sérült kis talppárnácskáit. Nagyanyám tejföllel kente be neki, ami persze szinte felesleges volt, hiszen folyton lenyalogatta.
Egyszer majdnem elvittem magammal az iskolába. Reggeli rohanás előtt már nem néztem a táskámba, csak becsatoltam, vállamra kaptam és rohantam a buszhoz. Útközben csak gyanús lett a furcsán kigömbölyödő táska, és valami tőlem független mocorgás is eljutott az agyamig... hazaszaladtam, a buszt már persze nem értem el. Otthon kinyitottam a táskámat, s Mirci, mintha mi sem történt volna, kiugrott, s engem szinte levegőnek nézve elkezdett nekem háttal, fölényesen mosakodni... hát igen, a mosakodás mindenekfelett, minden körülmények között az első! Főleg, ha zavarunkat akarjuk oldani...
Következő évben meghalt szegény nagymamám, s akkor az ő szobáját megörököltem. Addigra Mirci már olyan családtag lett, hogy érdekes módon senkinek semmi kifogása nem lett aztán az ellen - mikor kiderült -, hogy velem alszik...
Ahogy a fekete lánycicáknál általában lenni szokott, Mirci sem lett nagy súlyú, nagy termetű soha. Kis, filigrán felnőtt cicává nőtt és maradt, nagyjából 3,5 kg-mal.
Sajnos, abban az időben nem volt köztudatban az, hogy macskát is lehet orvoshoz vinni... borzasztó ezt mondani, de akkori viszonylatban a macska szinte fogyóeszköz volt. (Sőt, sok helyen még mindig az.) Én is már csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy macskát is lehet oltatni például! Azt meg, hogy ivartalanítás, mint szót sem hallottam házimacskákkal kapcsolatban, sem otthon, sem semmilyen ismerősi környezetben.
Így elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy következő évben, nyár elején Mircinek kiscicái születtek. Ismertük az apukát is. Hatalmas fejű, szép arcú, kicsit viharvert, sárgás-barna cirmos járt udvarolni (szó szerint) hozzá. Őt Bandinak hívtuk, s néha, ha már ott volt ő is abban az időszakban – és utána is sokszor - az udvaron, hát neki is vittünk esténként egy kis kaját...
Mirci szülését eléggé megszenvedtük. Mikor már éreztük, hogy közeleg az idő, akkor anyukám beállított a konyha és kamra közt álló, régi, már nem rendeltetésszerűen használt konyhaszekrény ajtós részének aljába egy nagy dobozt, kibélelte, és az ajtaja állandóan nyitva állt. Néha meg is mutattuk Mircinek...
Mikor eljött az idő, Mirci elkezdett utánunk járkálni, miközben panaszosan nyávogott. Olyan beszédesen és rémülten nézett, szerettem volna megnyugtatni, hogy értse, tudom, miről van szó, és nem lesz semmi baj... legalábbis reméljük. A gond az volt, hogy szerintem ő maga sem tudta, mi ez, mi baj van ővele, csak azt érezte, hogy fáj. Folyamatosan tessékeltük a szülődobozba, s ott lefeküdt, simogattuk... de ahogy felálltunk, már ugrott is kifelé, és kezdődött elölről a cirkusz. Anyámmal felváltva játszottuk az ápolószerepet...
Ez így ment egész délután, este, és még mindig nem volt semmi... aztán én mondtam anyámnak, feküdjön le, majd én itt ücsörgök még egy kicsit. Odaültem a sámlira a konyhaszekrény elé, időnként simogattam, beszéltem hozzá, s Mirci a dobozból nézett kifelé rémült, kerek holdszemekkel, szaporán lélegezve, de legalább ottmaradt!
Aztán be kellett mennem valamiért a szobámba, s mikor kijöttem, láttam, hogy Mirci természetesen utánam jött, és hogy mindenütt tócsa van - elment a magzatvíz... Jaj, istenem... én sem voltam ám még 15 évesen a helyzet magaslatán, mit is kéne tenni... egy jó tanács is jó lett volna, de más volt akkor még minden. Hogy érzékeltessem az akkori helyzetet, elég az hozzá, hogy az egész hosszú utcánkban csupán egyetlen házban volt vezetékes telefon, utcai fülke meg úgy vagy 20 perc járásra... mindenesetre betettem a cicát a dobozba, és akkor eldöntöttem, nem fekszem le, nem állok innen fel, amíg meg nem szülünk...
Így is történt. Folyamatos simogatás és nyugtatás közben, éjjel 11 és éjfél között megszülettek az utódok... Újszülött viszonylatban és önmaga kicsiségéhez képest aránylag nagy cicáknak adott életet Mirci. Ketten voltak: egy fekete kislány és egy sárgás-barna cirmos kisfiú cica szopikáltak párhuzamosan egymás mellett Mirci pocakján, aki fáradtan, kimerülten, de megnyugodva, békés, büszke tekintettel nézett fel rám a dobozból...