Haramia és Honesty

13. rész

Kettesben – de még külön utakon
 

Honesty érkezése után egyáltalán nem észleltünk semmi olyat, amiből az derült volna ki, hogy az új cica nem érzi jól magát, honvágya vagy bármiféle sérelme, gondja-baja lenne. Érdeklődése végtelenül nyílt volt, természetes és bizalommal teli minden iránt! Egyetlenegyszer sem suhant át rajtam az az érzés, hogy netalán félne tőlem, keresnem sem kellett soha, nem bujdosott semmi mögé, alá; és hihetetlenül kivételes érzés volt az is, hogy egy olyan macska van a közelemben, akit bármikor megsimogathatok, ha ráérek, itthon vagyok; tehát gyakorlatilag csak az én időmön múlik, mennyit macskázhatok. (Ez mai napig így van…)
Ha alvása közben kezdtem simogatni – semmi gond, szunyált tovább, csak épp dorombolni kezdett időnkénti hunyorgatással, ami jelezte, hogy így azért nincs olyan mély álomban, de semmi kifogása a simogatás ellen. Ez azért is lepett meg, mert Haramiát, ha alvás közben kezdtem simizni, nem volt kiszámítható, hogy tűri-e két percig, vagy azonnal felugrik és otthagy a poros álláson.
Megható és megtisztelő volt Honesty határtalan bizalma. Honnan tudta ilyen gyorsan, hogy én jó leszek hozzá, megfelelek neki? Tudom, nagyszerű ösztönlények a macskák, megérzik és megkülönböztethető számukra az ember hozzájuk való állása, irántuk való jelzésértékű érzései; gyorsan fel tudják mérni, kitől mi várható.
Ettől függetlenül tudom, hogy nem mindenütt így zajlik egy macska–-gazdi találkozás; van, hogy napokig tartó bujkálás, szelídítés folyik, összeszokás szükséges. Van, ahol nagyon sok türelem kell addig, míg kialakulhat a teljes összhang és béke.
Én sem voltam már kezdő, de Haramia egészen más természet volt mindig is. Ő is egyszerűen és könnyen beilleszkedett, de a maga vadóc, rosszcsont módján. Az ember megőrült néha a szeretetéért, egy kis macskázásért, de nem adta könnyen az istennek sem – csak ha ő akarta! Legtöbbször, ha már mennem kellett volna. Ha már, mondjuk, ültem félórát és fel kellett volna, hogy álljak. Ha szólt a telefon. Ha mosogattam volna. Ha fürödtem. Valahogy mindig akkor, mikor a legkevésbé volt alkalmas; és szinte lelkifurdalás vett rajtam erőt, hogy olyan helyzeteket pécéz ki, amikor képtelen vagyok kihasználni a ritka alkalmat.
Nem tudom, mi volt köztünk ez a hullámhossz Honestyvel, soha nem hittem volna elsőre ilyen tökéletes értést, érzést macskával, de mintha mindig itt lett volna. Hamar bejárta és megismerte a lakást, ez nyilván nem okozhatott neki nagy gondot. Bármikor hozzáérhettem, felemelhettem.
Haramiát nem sűrűn lehetett látni néhány hétig. Általában a bútorzat plafonhoz közelebb eső részein tartózkodott. Evését, almozását úgy intézte, mintha stopperrel mérte volna valaki – rohanva. Kifigyelte, amikor a hívatlan új lakó nincs a közelben, és villámgyorsan lerendezte szükségleteit. Nehogy véletlenül szóba kelljen állni azzal a betolakodóval!
Szegényke, nem tudom, legbelül hogy élte meg ezt a dolgot, csak sejthetem, hogy egyrészt sérelem is érte, hiszen nem ő volt már az egyetlen, akinek a szeretetéért harcolni kell; sőt, az a másik, az a betolakodó ingyen is adja a szeretetét, a gazdinak meg sem kell dolgoznia érte! És mi lesz, ha a gazdi már nem könyörög annyit és nem strapálja magát annyira, hogy ő, Haramia néha kegyesen törleszkedhessen egy kicsit?
Ezenkívül Haramia, bármilyen rosszcsont hipermacska, rendkívül félénk nyuszi is. Tehát a valószínűleg jelenlévő féltékenységi érzelmek mellett szemmel láthatólag szerepet játszott a félelem is. Honesty 7 hónapos volt, Haramia 2,5 éves. Ennek ellenére nagyjából egy súlyban voltak, mikor Honesty megérkezett; ráadásul Honesty látszott nagyobbnak a hatalmas bunda miatt! Hát hogyne lett volna rémületes egy félelmet nem ismerő, azonnal mindent elfoglaló, kisajátító nagybundás kisoroszlán egy kis tavaszi kabátos, ugrabugra csőmacska szempontjából?
Igyekeztem ésszel csinálni a szoktatást. Semmi erőltetés, semmi provokálás. Mindent csak természetesen. Nagyon vigyáztam, hogy Haramia semmivel ne kapjon kevesebb figyelmet csak azért, mert új, kezesebb cica jött a házhoz. Emlékszem, szándékosan neki főztem csirkemájpörköltöt (mi épp akkor tele voltunk pirított sertésmájjal, szóval nem hamar kívántunk volna újra májat, de Haramia kedvéért megfőztem), és kis darabokra vágva gyakran adtam neki; ezt mindig nagyra értékelte, egyszerűen imádja a csirkemájpörköltöt. (Honestyt is megkínáltam, de ő éppen csak megkóstolta. Az elején úgy látszott, hogy szeretni fogja ő is, de aztán kiderült: ő nem főttkaja-párti egyáltalán.)
Ha Haramia nem jól számította ki a földön közlekedés időpontját és Honesty észrevette, akkor meglepődhetett, mert az új cica hatalmas ismerkedni vágyással és bizalommal próbált felé közelíteni. Haramia pedig lesunyt fülekkel cövekelt földbe, és fújkálással adta tudtára Honestynek, hogy „bocs, én még nem tartok itt!”, s már vette is a 180 fokos fordulatot.
Honesty ismerkedett volna, hiszen körülötte, mióta csak élt, rengeteg cica volt, ez volt a természetes. Neki nem volt mitől félnie, sőt örült, hogy az új környezetben is van egy hozzá hasonló teremtmény. Csakhogy az a kis vadóc nem áll kötélnek! Nyilvánvalóan érthetetlen volt számára ez a fajta, félelemmel telt nyugtalan tartózkodás, elzárkózás, menekülés, mikor ő csak barátkozni akart. Hát hogyne, hiszen ő még kiscica volt akkor… (Folyt. köv.)