„Bajban ismerszik meg…”

 

Megváltozott minden,

egy időre elfelejthetem,

mennyire természetes, hogy alapból

ép minden testrészem.

A fájdalom mellett a sokkhatás,

s lógó karomra a rácsodálkozás,

kiszakadt kabát és szétvert térdek,

bal kézzel viszem a jobb karom, ahogy lépek,

s fel sem tűnik, hogy kezem is fáj, mellyel

szerte mindent összevérzek…

 

Leülepedett már a sokk,

maradt a kiszolgáltatottság,

pörgéshez szokott életem megálljért kiált.

Felismerem, ha jön a tartósabb fájdalom,

s helyette néha nappal kell aludnom,

a vége oly messze van, sóhajlom,

mást tenni úgysem lehet,

nyilván belenyugszom…

 

A kín mellett a hálát is érzem,

s ha nagyon fáj s küszködöm - visszaemlékszem,

mennyivel rosszabb is lehetett volna,

ha nem karom-vállam, de lábam tört volna…

eltörhetett volna a szemüvegem,

melyet egyszer is épp elég volt kifizetnem…

szétmehetett volna a telefon a zsebben,

hogy fiamat akkor hívni se lehessen…

 

Azt hiszem, felnőtté igazán ő most vált…

szó nélkül, felelősen végzi a dolgát,

hálás őérte is vagyok - hogy van.

S hogy anyám is van, ki bármily nehezen,

de átsegített valahogy ezen az ünnepen.

Hála a sok barátnak, ismerősnek,

kik írnak és hívnak, biztatnak, üzennek,

segítenek. Sokat, nagyon sokat jelentenek…