Nehéz a cicasors!

Esti pihenő, olvasgatok,
nézem szunnyadó macskám.
Hamvasszürke kakaóscsiga
gömbölyödik a párnán.
Álmában néha rezzen a bajsza,
aprókat mozdul barka-tappancsa…

Végigsimítom. Felnéz – „na mi van már?”
– méltatlankodó borostyán tekintet mered rám.
Simítom újra, s ásítva nyavintja:
„Itt már nem lesz alvás!”
Feltápászkodik, érzékeltetve,
álmát biz’ megzavarták!

Mosdása komótos, nehéz a cicasors!
Barkamancsait előrenyújtja,
cicafenekét az égbe tolja,
a kakaóscsiga-állapot
immár a múlt gondja.

Fekvőtámasz következik,
hátra méterhosszt kinyúlik,
cirmos teste belereszket
a nyújtózás örömébe.
Jóízűt ásít, majd’ elnyel,
hisz kéretlen simogatás keltette fel.

Mindeme nehéz testgyakorlat után
Méltóságteljes szobor-póz dukál.
Cövekként ül, büszkén, kecsesen,
fejében komoly gondok élednek fel:
„Játsszak-e vagy egyek, netán alomra menjek?”
Monumentális mértékű a probléma, emberek!

Felpattan, ugrás, irány a párkányra,
s cicafölénnyel néz ki a világra.