A végén


Ha már nincs értelme,
a percek is lázadnak,
mosolyhoz sincs kedve
a túl fáradt arcnak.
Esdeklő pillantás
kér hiába irgalmat,
s tétova kézfogás
levegőben marad...
félúton megáll,
mert rádöbben a lélek,
hogy már a kérő szó is
bezárt szívhez téved...
itt már nem játszik
a szánó könyörület,
kőfal veri vissza
a jeges hűvösséget.

Szavam kifordítva
hull a lábad elé,
mint útban lévő kőbe,
rúgsz jó nagyot belé.