Csak némán, szavak nélkül

Lélegzet-visszafojtva futkosok a tavaszi fák alatt.
Képtelen vagyok szavakba foglalni, mit érzek,
mikor látom e tökéletesen feszítő virágzó ágakat,
a természet sudár, csodaszép ajándékait,
a tündöklő, mosolygó virágszirmokat,
mesébe illő pompás fényeket és árnyakat.
Annyira örömteli az egész, annyira csordultig
tölti az ember áhító, szomjazó lelkét,
hogy már szinte sírnia kell a mérhetetlenül
elviselhetetlen szépség öröméért...
S ahogy levezetem, elviselhetővé teszem
a rajtam túlerővel kitörő eksztázisérzést,
az egészet, amivel megtehetem, aminek köszönhetem,
az nem más, mint nélkülözhetetlen és
hű társam, az imádott fényképezőgép.
Az is örül, reszket a kezemben, tettre-
és segítőkészen hajtja végre több száz kérésem,
teszi el védőn memóriájába mindazt a felejthetetlen
és megszámlálhatatlan látványt, képet,
melyeken visszatükröződik mindaz, mit
ekkor, így, ezen órákban átélhettem.
Az öröm, akárhányszor nézem majd e képeket,
mindannyiszor mint villám fut át rajtam,
érzem akkori magam, olyannak, aki akkor voltam...
s olyankor újra és újra lélegzet-visszafojtva
futkosok a tavaszi fák alatt,
s nem tudom szavakba foglalni, mit érzek,
mit jelenthet a millió "csak-most-van" pillanat...
és látom a természet szinte kiérdemelhetetlen ajándékait,
melyeket, ha iránta fogékony halandó kaphatja azokat,
az önzetlen természet csak úgy szórja örömszirmait...

S ami felülmúlhatatlanná teszi mindezt,
az az, ha ilyenkor te is velem vagy, kedves.
Mert ugyanazt érzed, hiszed és teszed,
ugyanúgy tiszteled, csodálod a szépséges természetet,
hogy magunk s egymás örömét szavakkal
már túllicitálni sem tudjuk...
Csak némán, szavak nélkül közelíthető az érzés,
óvatosan, ahogy a felhőszerű, ékszerként ragyogó
tökéletes virágszirmok mögül egymás felé
átdereng mindent érző mosolyunk.