Tétova magam

Arany levélszőnyeg, melyen csendben lépkedek

te vagy a társam, ki szelíden elvezet

oda, hol nyugalmat lelhetek, s lehetek

őre s ura tétova magamnak,

várva fényes újjászületést…

Félek, hogy elnyel az Idő sűrűje

fénytelen sivárság vak szemfedője

fedi le arcom.

S meglátom vajon,

mikor lesz érdemes és mikor lényeges

felnyitnom szemem, hogy lássak egy arcot,

kiért újravívnám a fényes harcot?