Depresszió

Int a Hajnal.

Elűzi az Éj végtelennek tűnő árnyait.

Jelez az óra:

elmúltak a semmiről sem tudó, felejtő perceim.

Kezdődik.

Már várnak a tovább-lét még nem sejthető órái.

S ha bevégzem napi küldetésem,

újra várnak az Éjnek gyógyító,

csendes megsemmisülést hozó,

továbbéléshez erőt adó

kegyes pillanatai.

Az én pillanataim. Szeretem őket.

Szívem addig boldog,

míg nem tolakodnak tudatomba

a legyőzhetetlennek látszó,

könnyebbséget tipró

baljós Reggelek.

Hol vagy, Istenem?

Most segíts nekem!

Nyiss rést az áthatolhatatlannak látszó falakon,

küldj lelkembe fényt, szólj bennem,

mint annyiszor,

adj erőt, hogy elviseljem;

nyugalmat, mit kínlódó lelkem

már csak az Éj irgalma által

hagy nekem.