Anyám, te szép lélek, erős, földi asszony,
fájós lábon járó támasz-vigaszom,
ki feltétel nélkül tudsz bárkit szeretni,
életedet folyton másokért áldozni…

Ki nagybeteg-ágyából, ó, de sokszor felkelt,
hogy másokért virrasszon, ezer dolgot megtett,
soha nem kért, nem várt még jó szót se cserébe,
ha kapta, elhárítva azt – s a lehetetlent nem ismerve.

Egész életed csak mások segítése,
saját sorsod alig-alig érzékelve
még a sápadt Holdat is megvigasztalnád,
ha hívna, hogy épp rád van szüksége…

Mindenem vagy, drága anyám,
s ezt sohasem fogod meglátni tán…
hisz azt sem tudod, hogy verset írok,
ez olyan szemérmes, gyerekes titok…

Korosodunk lassan… mindannyian.
A könnyeknek kint is van helye…
Hagyom, hogy utat törjenek maguknak
megfáradt sínjükön legördülve
szájam szögletébe, s majd elenyészve –
mindez a megkönnyebbülés
csalóka érzetét keltse.