Hajszoltság

Szemeddel szinte már

nem látod, mit írsz,

agyad korlátait mégis

legyőzni kényszerít

kötelesség-regimented,

mit teljesítened

muszáj kézenállva is…

S ha még ennyit is kibírsz,

úgy kell tenned, mintha

még most kezdenéd

napod, s már alig számít,

hogy miért is élsz –

hogy végre elég legyen,

hogy mindenki megelégedjen,

hogy te is fellélegezhess,

s letehesd egyszer végre

azt az átkozott lantot,

melyből már nem vagy képes

kicsikarni egy ép hangot,

s magad maradhass egy kicsit

enyhítő álmok között,

ha már a nap is elenyészhet

a látóhatár mögött.