Utolsó falevél

Utolsó falevél egy csupasz ágon…

vörösbe borult lényege

szívósan kapaszkodik,

remegve, de még

ragaszkodik.

Elvénhedett, ideje lejárt,

úgy tűnik… és mégis szép,

annyira megejtő

kétségbeesett küzdelme

a fennmaradásért.

Vörösbe játszó csillogó falevél,

hideg szél vívja harcát

fénylő világodért –

nem adnál mégsem

egy percet sem ingyen…

Jó ismerős a kórházi ágyon

küzd az életért…

reménykedve még egy holnapért,

megharcolva minden egyes

lélegzetvételért…

S hiába minden…

bizakodó remény vagy utolsó napsugár,

infúziók sora vagy végtelen imádság,

az élet véget ér, a lélek elszáll,

s a haldokló… majd az utolsó falevél is

csendben megadja magát.

Szinte hallom néma sikolyát,

mellyel lelkembe tolul,

amint az arcomba,

s onnan az avarba hull.