Hegedű

Nézem a hegedűm,
óvatosan veszem kezembe,
mint hímes, kecses porcelánt.
Ki tudja, lelke mit őriz,
hisz nagyon sok év óta
csak nálam alussza
Csipkerózsika-álmát.
Hosszú évekig szolgált
engem is, de előttem művészkezek
csalták ki belőle hosszú időn át
érzékeny lelke minden dallamát.
Költözött velem lakásról lakásra,
bár nem láthatta már el feladatát...
néha megérintem, kézbe veszem,
de már nem vagyok ura.
Emlék ma már az órákig kitartó
nyílegyenes hát,
s a törött vállból merev a kar,
a vonó sem hagyná magát...
a sok kiesett évtized alatt
mélyen alvó lelke
számomra már fájón
elszunnyadt
örökre.