Régi padláson járva
Régi padláson járva
Felfelé osonok a korhadt, szürke létrán,
szúette, csonkult minden egyes foka...
de rég jártam itt, több évtizede tán
s még emlékszem arra, ahogy apám
víg-hangosan cserélte az akkori
korhadt létrát új, saját keze gyártotta,
masszív, sárgára festett létrára...
erre, melyen óvatosan haladok,
melynek összes foka fájdalmasan reccsen
minden bizonytalan mozdulatomra...
Benyitom az ódon, síró padlásajtót,
s mellbevág egy már elfeledettnek hitt
gyermekkori illat - "itthoni padlásszag"...
Vastag porréteg fedi a sok kacatot,
pókhálótömeg szövi át az összes limlomot...
a porban nyomok már rég nem látszanak,
zsákok, dobozok mennyi, de mennyi
kiselejtezett holmit tárolnak...
Lassított felvételként port fújok
egy lefelé fordított lyukas vödörről...
s leülök rá. Előjön egész gyermekkorom,
még az akkori hangokat is tisztán hallom.
Az érzések, mint folyam árja, zúgnak rám,
mintha más világba érkeznék... itt az idő megállt!
A padláslyukon át beszűrődő fénypásztát
megtöri az ott pihenő, moccanó galambpár...
Kinézek a résen, milyen érdekes, hogy az azóta
forgalmassá lett úton most épp nem autócsoda
száguld, de lovasszekér ballag, bakján
az ember egykedvűn törli meg homlokát...
egyre halkul a lópaták zaja... majd újra csend lesz.
S az emlékek rámtörő némaságát felveri egy nesz -
talán elfutó egérlábak? - fölötte porfelhő...
- s látom a feldőlt petróleumlámpa mellett
szakadt, elsőosztályos olvasókönyvemet,
első macim lógó, piszkosszürke karját,
öcsém kilyukadt, fakó bőrlabdáját,
nagyanyám örök életű bádoglocsolóját -,
s egyszerre érzem az évtizedek óta
összeszokott tárgyak összefüggéstelen harmóniáját,
a fájón szép gyermekkor mesés illúzióját,
valami "ilyen-soha-többé-nem lesz" fájó vágyódását -
majd magamhoz térek, s szívem sajgását
tárgyilagossá erőltetve ésszel suttogom:
- íme, egy más dimenzió... egy rég elmúlt világ...
ne sajnáld... haladjunk, menjünk tovább...
|