Csendben megsimítaná
Csendben megsimítaná
Március végi este.
Tavaszillat árad, s a levegő
üde, hangos madárdallal tele.
Kívülről látott önmagam
kínlódva poroszkál hazafele.
Álmatlan égő szemekkel
vonszolja magát, mintha
a világ összes terhe-baja
húzná a nyakát a föld fele.
Roskatag porhüvely,
húzd ki magadat!
Fáradtan cibálod
fájó nyomorodat,
terhed súlya
válladat nyomja,
egyúttal sajgó
szívedet is szúrja.
Apád mit szólna,
ha látná, összeomlasz
életed súlya alatt?
Anyád mit szólna,
ha rázúdítanád
minden bánatodat?
...
Anyám mit szólna? -
kérdem önmagamat.
Nála nincs feltétel.
Ő ért, szeret, ismer...
némán nézne talán,
s csendben megsimítaná
a hajamat.
|