Apám debreceni református volt, anyám hithűséget szinte naponta gyakorló füzesgyarmati római katolikus családból származott.
Mikor egymásra találtak, apám már elvált állapotot mondhatott magáénak, első házassága nagyon rövid idő alatt felbomlott. Ez a házasság ugyan nem egyházi úton történt, de mivel ő és első felesége reformátusok voltak, a katolikus egyház anyámmal, mint második feleséggel mégsem eskette össze, pedig apám is katolikus esküvőt szeretett volna…
Ez anyámban életre szóló törést okozott, s még akkori, szülőfalujában gyerekkora óta, napi szinten ismerő gyóntatópapja is azt mondta, hogy nem, anyám ezt nem érdemli…
Apám utánajárt, és megtudta, hogy mindenféle bizonyítékok előterjesztésével Rómánál érvénytelenítheti előző házasságát. Oka is volt, célja is, sőt bizonyítékai is lettek volna – mégsem tette. Ő nem az az ember volt, aki elkezd bárkit befeketíteni mindenféle bizonyítékok nyilvánosságra tárásával… annál is inkább, mert akkor már volt egy fia. Az én féltestvérem.
Anyámnál ez a csalódás azt jelentette, hogy nem járt tovább templomba. Hite megmaradt, de csak Istenben. Az egyház iránt, sajnos, elvesztette. Mai napig sír, ha a televízióban misét közvetítenek, vagy ha meghall egy olyan régi egyházi éneket, amelyeket még ők is énekeltek annak idején ünnepről ünnepre… de a seb örök.
Később megszülettünk – én, és másfél évvel később az öcsém. Apám – talán kárpótlásként anyámmal meg nem köthető, akár lehetséges katolikus templomi esküvője miatt, de talán mégis inkább saját érzései miatt – saját maga akarta és szerette volna úgy, hogy mindketten katolikusnak legyünk megkeresztelve. Úgy is lett.
Apám, mindazok ellenére, ami történt, végig katolikusként élt. Neki az volt a vallás, az volt az igaz hit; s ezt számtalanszor elmondta nekünk, korunkhoz mért nyelvezeten.
Rengeteget dolgozott, évekig tartott, hogy csak hétvégeken járt haza (s akkor még szombaton is munka volt!); villanyszerelőként időközönként változó telephelyeken dolgozott hétközben, s az az egy vasárnap pedig kellett arra, hogy az otthoni férfimunkákban is behozhassa, pótolhassa a lemaradásokat, illetve velünk, gyerekeivel is törődjön egy kicsit. Így aztán, ha amolyan ünnepi templombajáróként is, de mindig katolikus templomba járt.
Legrégebbi templomi emlékem az, amikor a Szent Annába megyünk egy karácsonyi misére – apám, keresztanyám (anyám nővére) és mi, gyerekek.
Mai napig látom, ahogy magas, délceg alakja térdet hajt, s közben hosszú, barna bőrkabátja koppan a templom kövezetén. Úgy mártotta ujjait a szentelt vízbe és vetett keresztet, úgy élt benne a misében végig, mintha oda született volna.
Végső nagy betegségében az volt kívánsága, hogy katolikus temetése legyen. Remélte, hogy azért, mert református, nem tagadják meg ezt tőle, ha már katolikus esküvője nem lehetett.
Ez a kívánsága teljesült, Istennek legyen hála… nyugodjék békében.