Nincs keserűbb győzelem annál, mint amikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk. Másokat, akik ehhez a valakihez legalább olyan közel állnak, mint mi. De mi akarunk lenni az elsők!
S mi - teljesen logikátlanul, de bízva abban, hogy a vélt ellenfelünk lesz olyan gáláns, neki lesz annyi tartása, hogy nem választ a mienkhez passzoló viszonzást ellenünk - napokat, heteket, hónapokat töltünk azzal, hogy addig rugdossuk, alázzuk, szégyenítsük a legyőzendő szerencsétlent, míg úgy gondoljuk, végképp kitöröltük annak emlékeiből, akit magunkhoz csatoltunk. Hát ez szánalmas.