Veled fájok

Kérdések ébrednek
szüntelen lelkedben,
volt-e jogod hozzá:
tebenned rend legyen.
Mást nem érdekelt,
te mennyit kínlódtál,
saját örömüknek
jó alanya voltál.

Hogy tudtál volna
tökéletest tenni?
Ha semmi nem változik,
hogy lehet örülni?
Mindig a félelem,
meg az idegesség,
a kilátástalanság,
s örökös feszültség.

Bizonytalan lettél,
neked szív is jutott,
sajnálni kezded azt,
ki annyiszor megbántott.
Most tudom, valami
szívedet facsarja...
sok idő kell még, míg
ember ezt megszokja.

Tökéletes boldog
semmiképp sem lehetsz,
közös kincseteket
szét nem téphetitek.
Nem más ez, kicsim,
lelkednek sóhaja,
lelkiismeretednek
rendületlen hangja.