Haramia

10. rész

Ivartalanítás

Szerencsére elmondhatom, hogy Haramiával nem igazán kell orvoshoz járni a kötelezőkön kívül. A szemcseppet már több alkalommal macskacipelések nélkül is sikerült kiíratni az adott rendelőben nyilvántartott számítógépes kórlap alapján.
Volt viszont az életünkben egy olyan feleslegesen fájdalmas és meglehetősen megalázó esemény, amit maximálisan kitörölnék belőle, ha visszacsinálhatnánk. De az ember nem tudhatja előre, és bízik a hozzáértőkben...
Az orvos, akihez jártunk – illetve már két oltáson és általános vizsgálaton, féreghajtáson túl voltunk nála, valamint annak idején Rebivel, a nimfával két alkalommal –, az ivartalanítást forszírozó kérdéseimre azt válaszolta, hogy majd akkor jelentkezzünk, ha tüzel a macska. Az orvosok sem egyformák, nyilván kinek ez, kinek meg amaz a véleménye, meggyőződése. Én még életemben nem ivartalaníttattam macskát, hiszen a gyerekkori macskáim idejében ez még nem volt kialakult eljárás a ház körül tartott macskáknál. Így aztán, mivel az orvos azt az elvet vallotta, hogy jobb megvárni az első tüzelést, egyértelmű, hogy rábólintottam. Nem is ez lett volna a probléma...
Ritától tudtam, hogy testvére, Cincúr már 8 hónaposan elkezdett tüzelni. Haramiánál viszont akkor még sehol semmi nem volt, nyugodtan aludtunk – már amennyire egyébként a nyugodt alvás Haramia mellett elképzelhető.
Aztán, sosem felejtem el, következő év február közepe volt, Haramia 10 és fél hónapos, mikor jelentkeztek a szokásos tünetek. Gyerekkoromban a kinti bejárós cicáinknál az ilyesmik nem bent, szemünk előtt zajlottak, tehát jórészt szemtanúja ennek még nem voltam. Úgyhogy igencsak meglepődtem a hosszantartó áriákon, a csúcsosodó, billegtetett fenékkel való toporgáson. Sajnáltam szegény Haramiát, de aztán magunkat is, mert napokig alig tudtunk valamit aludni, ráadásul mindig attól rettegtem, hogy a panelház éjszakai csendjében esetleg lesznek, ahol nem tolerálják a macskaoperát; s és nagyon nem szerettem volna kivívni senkinek az ellenszenvét vagy rosszindulatát. Próbáltam elterelni a figyelmét játékkal, de nem igazán sikerült. Bizony, elég nehéz volt kivárni azt a pár napot az ivartalanítási előjegyzésig!
Az orvossal való elbeszélgetéskor határozottan arról volt szó, hogy ivarszervi eltávolítás lesz a műtét. Én is "készültem" ezekből már akkor, kifejezetten így is kértem, de a doki maga is ezt hangsúlyozta; nyilván mint laikusnak, próbálta – számomra teljesen egyértelműen – igazolni ennek a módszernek a helyességét; így teljes egyetértésben állapodtunk meg a műtét részleteiről, idejéről és tudnivalóiról.
Sajnáltam szegény Haramiát és természetesen féltettem is nagyon. Péntekre szerveztem direkt a műtétet, így aznapra szabadságot vettem ki, utána pedig jött úgyis a hétvége, melyen szemmel tarthattam a lábadozót. A műtét napján már nem kapott enni, a délutáni időpont előtt pár órával pedig már a vizet is bevettem előle. Nem tudom, mennyire érdekelte a koplaltatás vagy hogy felfogta-e, mert annyira a tüzelésével volt elfoglalva, hogy szerintem se látott, se hallott; nem igazán volt soha egy "beles" macska, úgyhogy nem lepődtem volna meg, ha akkor sem eszik, ha van kint kaja. Viszont nyugtalan volt és sűrűn virnyogott, de ez kaja mellett is ugyanígy zajlott volna.
Elérkezett az idő. Furcsa volt látni, hogyan válik tehetetlen rongycicává hamvasszürke macskám, ahogy megkapta az altatóinjekciót... aztán kiküldtek a vizsgálóból, Haramia pedig bekerült a műtőbe.
Szűk félóra alatt lezajlott a műtét, és el is hozhattam a cicát. Az orvos elmondta, hogy nagyjából mi várható, hogyan fog ébredni, mikor adhatok neki vizet, mikor ételt stb. Nagy kő esett le akkor a szívemről: egy gonddal kevesebb...
Nyitott hordozóval tettem le Haramiát otthon, előre kitervelten alom- és vízközelbe. Éjszakáig nem is ébredt fel, már épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak észrevettem, hogy dülöngélve mászik kifelé a hordozóból. Hiába volt közel minden, kb. egy métert tehetett meg, mikor lábai összegabalyodtak, oldalára dőlve újra elaludt. Innentől kezdve egyre sűrűbb időszakonként tért magához, próbált jönni-menni. Az alom használatához is megvolt a jó szándék nála, de nem tudott belemászni, s mire segítettem volna, késő volt: mellépisilt – de hát ez legyen ilyenkor a legnagyobb probléma!
Aznap csak hajnal felé tudtam elaludni, mert ahogy ment kifele az altató hatása, egyre jobban beindult a cica, ha fel akart ugrani valahova és nem tudott, én segítettem, de már indult is lefelé... és persze egyszer-kétszer a hányás is rájött, de ez nem volt gond, hiszen nem nagyon volt, ami kijöjjön.
Másnap még igen gyenge volt, de már reggel ivott keveset. Pár napig még nem igazán sikerültek az ugrások, amit persze senki nem várt el tőle, csak ő, a folyton röpködő, ugróbajnok Haramia ezt nem igazán hitte és fogadta el... Dél körül kedvenc kajájával, Shebával próbáltam rávenni az evésre, és pár falatot evett is; ennek úgy örültem, mintha nyertünk volna a lottón.
Hétfőtől pedig már cicabaja sem volt, nyugodtan mentem dolgozni. Műtét után 10 nappal varratszedésre vittem, ez nagyon nem tetszett neki, ő ugyanis soha nem fektethető hanyatt, nem szereti a kiszolgáltatott testhelyzetet. Ölben, karban sem kultiválta soha a hanyatt fekvést. Így aztán két kézzel fogtam két-két végtagját, míg pár másodperc alatt végzett a doki.
Készen voltunk, túléltük. Álmomban sem gondoltam, hittem volna azonban, hogy nem csak ennyi volt, és bizony, teljesen feleslegesen Haramiának egy idő után újra műtétre kellett mennie...