Csak egy emlék...
2010. június 2.
A cím és az írás első része régi kedves barátomé.
Nem volt szándékomban közzétenni akár itt, akár máshol sem ezt az írást, mert ha sok évtizede is történhetett, és nagyon finoman is, de mégiscsak tükröz némi intimitást.
Soha életemben nem találkoztam férfiban olyannal, akivel ennyire mélyen, mégis tapintatosan, finoman és értelmesen, egymás felé, egymás magánéletét tiszteletben tartva lehetett lelkizni...
Megpróbálta az élet kegyetlenül. Hatalmas kereszteket hordott a vállán. Testileg-lelkileg, egészségileg, érzelmileg egymás után viselte az élet csapásait. Már jó ideje egyedül, ám nem magányosan élt: legnagyobb lányára és családjára számíthatott, ha baj volt.
33 év után, 2010 májusában leplezetlen örömmel, lelkesedéssel keresett meg az internet jóvoltából - miután messze él jó ideje -, és miután verseimről tudomást szerzett. Azóta intenzív, terjedelmes levelezést folytattunk, mintha be akarnánk pótolni egymástól távol élt életünk több évtizedes időtartama részleteinek a másik számára való átadását. Gondolatainkból, érzéseinkből minél többet igyekeztünk átadni a másik számára, mintha éreztük volna, nincs sok idő... Első önálló verseskönyvem megjelentetését együtt izgultuk végig.
A fájdalomban enyhülés, hogy mindkét könyvem idejében eljutott hozzá, és tudom, egyike volt azon ritka embereknek, akiknél méltóbb kezekbe nem is kerülhettek volna.
2010. január 12-én, hosszú, emberpróbáló szenvedések után elhunyt. 72 éves volt. Nyugodjon békében.
Hiányzik... Soha nem felejtem el.
Csak egy emlék...
A FÉRFI:
A már régen elvirágzott, itt-ott a leveleiket is elhullató hársfák és platánok alatt baktató férfi mintha a lassan estébe hajló alkonyatban az egyre sötétülő helyeket keresgetné, még a körútból nyíló kis utcák homályába is bekukkantgatva.
Ha valaki titokban figyelve követte volna ezt az alakot, bizonyára felötlött volna benne, hogy márpedig ennek az embernek nincsenek becsületes szándékai.
Egyszerűen pedig csak annyi történt, hogy várt valakit, egy furcsa, egyedi, ám számára mégis olyan gyomorösszerántó találkozóra, amely magában rejthette néhány szó-, s esetleg csókváltás lehetőségét is, amely ekkor mindent jelentett számára: lelkiismeret-furdalást, szerelmet, reményt és reménytelenséget!
Az este majdnem sötétjéből egyszer csak előbukkant egy karcsú alak, amelyik habozás nélkül sietett az egyik legsötétebb helyen álló férfihoz, s izgatott mosolygással köszöntve ölelték át egymást. Testtartásuk egy ölelkező páréhoz hasonlított, de mégis mintha valami reménytelenséget is kifejezett volna, ami nem volt látható, legfeljebb érzékelhető-sejthető...
Néhány percig tartott csupán e találkozás; ám ma, évtizedek távlatából visszaidézve, furcsa módon jelentett egyfajta zavaros, kavargó reményt, ám nyújthatott ugyanakkor tisztaságra törekvő erőt, bár sajnos nem eleget!
A már akkoriban is lassan őszülő halántékú férfi aztán, későbbi élete során, ahányszor csak hársat vagy platánt látott, akár levéllel-virággal borítottat, akár téli nyugovóra készülődőt, hajának fehéredésével megegyezően halványuló, sajgón sárguló, de soha el nem felejtett képként látta a már szinte teljes sötétségben s az életéből eltűnő, igazi, nyugodt, értelmes és boldog életre vágyó, szeretett lényt!
Vajon neki megadta mindezt a Sors?
A NŐ:
Akkor talán ezért van abban a lányban ma is a platán- és hársszeretet? Talán még a juhart sorolná közéjük, zöldből sárgába-vörösbe hajló, ívelten szabdalt formás leveleivel.
Az ősz a kedvenc évszaka, egészen fiatal kora óta. Minden ősszel egyenként csodálja a platánleveleket... egyáltalán, a leveleket... időnként haza is visz belőlük egyet-egyet. Az ősz csodálatos. Más szögből sütnek a napsugarak, élesebbek, fehérebbek... hűvösebbek. Ám mégis olyan tiszta, lélekmeleg évszak az ősz. Színei bearanyozzák még a szürke hétköznapokat is.
És istenem, az az egykori lány hogy szereti a fákat! Csodálja őket. Kitartásukat, egyenes "gerincüket", mellyel viselik a természet olykor kegyetlen megpróbáltatásait. Az óriás platánok és más büszke fák voltak tanúi szerelmüknek. Ők, akik időről időre elrejtették és jótékony árnyba borították azt a titokban és sötétségben, itt-ott halványan pislákoló lámpák közelében találkozó párt.
Bármennyire tudták józan ésszel, hogy a világ törvényei szerint nekik nem szabadna találkozniuk, mégis oly tisztának érezték, tudták, hitték érzelmüket egymás iránt. Őszintén, mélyről, belülről fakadt az, nem más táplálta, mint igény a szépségre, jóságra, gyöngédségre, szeretetre, fényre, örömre.
Ahogy a kiszáradt föld szomjazza a vizet, ahogy az éhező ember falja azt a falat kenyeret, mit talál... úgy kellett nekik a másik, mint saját énjük másik fele.
Az a lány sok mindenre visszaemlékezik még, bár sok-sok évtized járt el... Ám érdekes, még az a lány sem emlékezik vissza arra, azokra a percekre, hogy hogyan, milyen módon került ezekről a bensőséges találkozókról haza otthonába. Talán, mert hazaútja alatt annyira uralta még elméjét, szívét kedvese, az ő szavai, hangja, tekintete, simogatása dobogtatta, lelkét az elmúlt percek öröme remegtette. Lábai reszketése talán csak akkor maradt abba, mikor hazaért és viselkednie kellett. De már az járt a fejében, hány óra fog még eltelni reggel fél 8-ig, amikor majd újra, zakatoló szívvel és el-elakadó lélegzettel várja az irodai ajtó nyílását...
|