Ennyit ér az ember? - 1.

Igazságtalan az élet…
 

Ha az ember már közel 36 éve folyamatosan dolgozik, ebből 13,5 éve élete második munkahelyén, ahova az elsőből (22,5 év lehúzva!) hívták át annak utolsó 1-2 évén keresztül, ráadásul nemcsak maga szerint tesz meg mindent, hanem a visszajelzések is azt láttatják: van értelme, mert jól csinálja; van látszata, mert szebb és jobb lesz a végeredmény; mert minden percben szükség van az ember munkájára; és mert többféle munka is van, amit egyedül csak ő tud a cégnél elvégezni – akkor joggal eshet abba a téveszmébe, hogy ő, igenis, itt kell. Annyira sokat sem keres, hogy emiatt úgy gondolná, az ő költségei miatt megy csődbe a cég, tehát pláne.
Ettől függetlenül, talán, mert soha életemben nem vittem túlzásba a magamba vetett önbizalmat, mindig összeszorult a gyomrom, minden reggel. És a hosszas buszúton mindig eszembe villant: talán ma megyek utoljára azelőtt, hogy elküldenek? Hogy erre miért kellett gondolnom? Hát azért, mert voltak előttem is, akik jól dolgoztak, mégis el lettek bocsátva. Mindig is elég nagy volt nálunk a jövés-menés, de elsősorban az irodai alkalmazottak térfelén. A szakmai állandóság emberei maradtak csupán... mi, nyomdászok. Emiatt már az ember néha majdnem akár biztonságban is érezhette volna magát... Utóbbi években viszont nagy volt a mozgás szakmai téren is. Legyen akármilyen jó szakember, akármilyen szorgalmas; ha sokat keres, azért, ha keveset keres – nem tudjuk, miért, de – el lehetett küldve. A sok következetlenség felemésztette csekély önbizalmamat nekem is.
Teljesítettem mindig minden irreális követelményt is. Volt, hogy munkaidő utáni bejelentett időpontra, hivatalos ügyet halasztottam, mert fentről úgy kívánták, hogy „márpedig ennek ma meg kell lenni”. Számtalanszor volt, hogy dugába dőltek estéim, programjaim, mert utolsó percben úgy óhajtották, hogy valami nagyon sürgős (és már nem is mérgelődtem, mikor közben hetek múlva még mindig ott állt azonmód az anyag: nem ment nyomdába a cucc, annyira sürgős volt!)... Volt, hogy péntek délután szóltak, hogy szombat kora reggel már menjek is olyan program szervezőirodájába ténykedni, amihez a munkámnak abszolút semmi köze. Volt, hogy túlóráztam késő estig olyan ügyben, amihez szintén nem volt köze a munkámnak. Volt, hogy este 9-kor kaptam vezéri telefont, hogy másnap a több busszal megközelíthető raktárunkban kezdjem a munkát – mondanom sem kell, nem volt köze ahhoz a munkához, amihez felvettek, csomagszállítókat kellett írni, viszont este 8-ig maradva! – vezetői, illetve cégérdekek voltak ezek valamilyen szinten. Akkor elő a térkép és a menetrend, hogy hogyan is jutok én ki oda reggel 8-ra. Hát úgy, hogy fél 5-kor keltem és fél 7-kor indultam... Volt, hogy 4-5 méteres karácsonyfát díszítettünk hárman, kijelölt szerencsétlenek a Bartók Teremben (csak a másik kettő új, huszonéves dolgozó volt ám!), és mindezt reggel tudtam meg, mikor bementem tördelni az aktuális melót, hányingerrel, hasfájással... előtte arra gondoltam: csak ezt a napot bírjam még ki... Hát kibírtam. Késő délutánig létráztam a díszekkel bakancsban a dögmeleg színházteremben, és hullára elfáradtam, rosszul voltam étlen-szomjan délután 5-re, ám „szinte kötelező” volt visszamenni a cég által szervezett esti gyerekműsorra mint közönség... Volt, hogy hiába voltak tördelnivalóim sorba rakva, decemberben napokig csak csomagolni kellett a megrendelői lista szerint – estére vörösre volt vagdalva a papír által mindkét kezem, jajgatva tudtam megmosni... Volt, hogy hiába volt gépi korrektúráznivalóm, az év utolsó munkanapján befogtak hármónkat kitakarítani az egész házat, ablakmosással, budipucolással, szemételtakarítással, bútortisztítással – nyilván a másik kettő friss, üde huszonéves volt, míg én középkorú, aki viszont még addig nem jutott, hogy otthon is nagytakarítson 2 nap híján szentestére, míg a huszonéveseknek otthon megcsinálta a mamája... Volt, hogy hajnali 6-ra kellett menni a város túlsó végére, hogy órákig szendvicset csináljunk és a közeli főiskolán könyvtári bemutatónapot tartsunk, előadások mellett; s másodmagammal csináltam a büfét egész nap a meghívott nagy létszámú vendégeknek – eleve nem vagyok alkalmas egész napos álló fizikai munkára, de szó nélkül csináltam, s mikor hazaértem, szinte elájultam a fáradtságtól és a gerinc- és – ne szégyelljem – aranyérfájdalmaimtól. Volt, hogy munkaidő utánra régi kolléganőmmel dumatalálkozó volt megbeszélve, de átvertem szerencsétlent, mert utolsó percben adminisztratív melóra köteleztek párónkat, ami betartott este 7-ig... és még nem volt mobiltelefon, hogy szólni tudtam volna az ismerősömnek: ne várjon. Volt, hogy az egész irodában ketten tartottuk hónapokig a frontot, mert valahogy előzőleg mindenki vagy felmondott, vagy épp elküldték őket. Saját munkámhoz nem fértem hozzá, egész nap a telefont kezeltem és az ügyfeleket fogadtam, társnőmmel együtt. Ő hamarabb ki lett hajítva, mint én...
Mindeközben tönkrement a szemem, mert a plafonon 1-2 potlámpa a fényforrás, ami a látáshoz egy vicc. Először szemfenékgyulladásom lett, amit nem is lehetett rendesen kikezelni... többféle szemüveg kellett... Aztán pedig jött a másodlagos glaucoma, talán köze van az előzőleg említetthez, nem tudom; de tény, hogy a szemszárazság miatti magas szemnyomás következtében hetekig nem láttam, csak lüktető fényességet, mire végre szabadságom alatt orvoshoz tudtam menni. Miközben anginásan több nyáron 38–40 fokban dolgoztam le a 9 órát, mert nem volt nemhogy klíma, de ventilátor sem, sőt semmilyen sötételő miazma. Volt, hogy félévekig nem volt takarító, és én plusz még valaki hordtuk ki a szemeteket mindenhonnan, mosogattuk el a vendégek után a cuccokat, mostuk fel a padlót... de a munkám hogyhogy még nincs kész?? Volt, hogy értelmetlen beiskolázásnak lettem áldozata uniós cégérdek miatt, és 4 hónapig azt nyögtem heti 2-3 alkalommal, elengedve 1,5 órával korábban, este negyed 8-ig. Az egyik heti nap a péntek volt, amikor már nincs élő dolgozó ember, aki ki ne lenne purcanva és ne várná lélekszakadva a hétvégét... mindezt ugyanabban az évben, amikor vállam tört és még évekig nem lépte túl az 50%-os javulást, valamint unokám született és ott is sűrűn helyt kellett állnom...
Számtalanszor napokig írtuk a karácsonyi képeslapokat az ügyfeleknek, cégtulajdonosoknak, megrendelőknek. Illetve csomagoltuk az aktuális reprezentációs ajándékokat, több ezret; vagy sportprogramra érmeket fűztünk szalagra, gémkapcsokat négyesével össze, illetve internetre vittük fel az adatokat rehabilitációs segéderőként. Vagy ami nemrég volt: vasárnap kellett bemenni a céghez 5,5 órás tanfolyamra – alapszintű újraélesztés (BLS) és automata külső defibrillátor (AED) – nem arról van szó, hogy nem volt hasznos a tanfolyam, na de könyörgöm: vasárnap?? Reggel 8-ra, ami nekem 5 órai kelést jelent, s óriási buktát a fehér hollóként járó buszokkal, így a saját hétköznap megszokott buszom a szokott időben dehogyis ment, úgyhogy utaztam összesen 2 különböző busszal, ezzel elértem félútig, ezután pedig kb. 3 km-t gyalogoltam, míg az utolsó megállónyi résznél utolért egy autós kollégám, felvett, s így estem be 8-ra...
Volt, hogy egész évben nem tudtam kivenni a szabadságom 2/3-át, mert annyi meló volt, hogy nem engedték. Egész nyáron bent hajtottam közel 40 fokban... a végén kifizették ugyan a szabadságot, az se jött rosszul, de azért a pihenés valamikor azért nem ártott volna.
A cégvezetés bármelyik családtagja jött bármilyen munkával – félre kellett dobni mindent, és csináltam, készséggel, legyen az nagyon sokszor szakdolgozat, hivatalos levél, listák tömkelege, statisztika, vagy akár magánlevél. Volt, hogy az aktuális könyvbe kottázni kellett – mi sem természetesebb, elvégre én tanultam zenét. Volt, hogy rajzolni – hát az is természetes, hisz valamennyire tudok. A telefont, ha már a titkárnő egyet felvett, muszáj volt a következőt sorra felvennünk. Ha oroszul szólalt meg benne az illető, egyértelmű volt, hogy kommunikálok vele oroszul. Holott baromi régen volt már az az orosz érettségi, még ha anno ragadt is rám, mert szerettem a nyelveket. Ha ügyfél jött tiszteletpéldányaiért, kaptam magam és rendeztem, adminisztráltam a dolgot, ha épp hiányzott az a valaki, akinek esetleg ez lett volna a dolga.
Az első években háromnegyed órára volt szabva az ebédidő, és akkor is, hogy nem ebédeltem... mert nem. Tehát bent kellett lenni 8 és 3/4 órát minimum. És miért ebédeltem volna, mikor se hűtő, ám 40 fok, se mikró, a reggel megvett parizer zöld lett délre, pár kekszen kívül éveken keresztül estig semmit nem ettem, azt is kiizzadtam... Könnyű volt tartani az 50 kilómat; s a 9 óra majd mindennap megvolt étlen-szomjan, és nyilván, mi mást csináltam volna az „ebédszünetben”, mint dolgoztam?
Az aktuális korrektor finoman szólva is nagyon figyelmetlenül dolgozott, és bár nem az én saram lett volna, ha úgy tördelem be a könyvet, mivel nem az én dolgom volt akkor a korrektúra, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy szart adjak ki a kezem alól… úgyhogy hazavittem pl. az egész Párizsi Notre-Dame-ot (külsősök szedték, tele hibával), és magánban még egyszer megolvastam utána, duplaannyi hibát találva még benne, mint amennyit a hivatalos korrektor talált! Lojális és toleráns voltam, nem mondtam meg, ne kerüljön bajba a kolléganő, sőt még neki se lehetett okulásaképpen, mert az önérzete és sértődékenysége nem ismert határt. És ezt nagyon sokszor eljátszottam: csomó otthoni ingyenolvasás a beteg szememmel a napi robot után, hogy hibátlanul mehessen ki a könyv... én, az idióta mártír őslény.
És mindig megcsináltam a munkám, pedig néha halmozódtak rendesen. Az iskolaújságokkal majd 10 évig szívtam, mivel – főleg az egyik iskola – cetlinként, ficnifecninként hajította ide, azt se tudtam, ki kivel van, és csináljak minden alkalommal szarból aranyat, írjam át, fogalmazzam át, olvassam egyáltalán ki, a gyerekrajzokat erősítsem meg, keressek képeket, díszítéseket az üres helyekre... Na, ott szedéstől, szerkesztéstől, képfeldolgozástól, tördeléstől, tipográfiától, korrektúrától (magam után) kezdve mindent én csináltam, lóhalálában; mivel már akkor késő volt, mikor hozták... és akkor ráadásul fogjam össze az embereket, akiket muszáj volt bevonni a munkába, és vegyem is rá őket, hogy mozgás, mozgás. Telefon jobbra-balra, iskolába menés a kapcsolattartás miatt, hoztam-vittem a cuccot, egyeztetés, korrektúra oda, ottani korrektúra vissza, javítás, egyezkedés, vitatkozás... esetenként oldalak beszúrása, azaz áttördelés a végtelenségig, de maradjon is minden eddigi is! – oldjam meg, de hamar! S aztán végigkísérni, míg a nyomás megy, egészen addig, míg el nem vitték a kötegeket az iskolákba. Mindenért szólni, noszogatni, holott ez már abszolút nem az én feladatom lett volna, de a kutya sem törődött velem; viszont a kapcsolattartókat meg sajnáltam; így csináltam, néha még itthon is. Ha hiányzott anyag belőle, megoldottam. „Csináltam” bele! Volt, hogy észre sem vették, meg sem köszönték... 10 évig minden egyes iskolaújság után úgy éreztem magam, mint aki 40 mázsa szenet behordott... szerintem éveket vett el az életemből.
Sokszor éreztem, hogy nem bírom; lemerültem, mint a laposelem. Mégis csináltam, honorálás, vállveregetés nélkül. Megszokták, hogy megoldom. Mivel maximalista vagyok – jól.
Aztán elküldték a korrektort. Lett másik, jobb, mint az előző, sokkal. De őt is elküldték egy idő után, költségcsökkentés címén, hisz én úgyis korrektor is vagyok... Az más kérdés, hogy mivel ez totál nyakamba zúdult, a tördelés lassan a felvett sok új tördelő nyakába szakadt... idő után persze már nem maradtak ők se olyan sokan...
Biztos, hogy tudnám még sorolni...
És akkor május 19-én, du. 16 óra után szóltak, hogy menjek fel, fent beszélni óhajtanak velem. Rosszat sejtettem: nem szoktak engem „csak úgy” hívni... Sejtésem bevált. Elküldtek...
Harmadmagammal megyünk, mindőnk fél évszázadon felüli. Mindegyikünknek olyan a munkája, hogy rajta kívül senki nem tudja jelenleg a cégnél megcsinálni...
Szóbeli indok: rosszul megy a piac, nincs kereslet, nekünk meg sok a költségünk. Amúgy persze baromi jól dolgozunk.
Másnap délben írásbeli felmondásban indok: átszerveződés történik, s ott nincs szükség az én munkahelyemre, s mint ilyen, megszűnik...
Eddig a tények voltak, az érzéseimről legközelebb...