Ennyit ér az ember? – 3.

Munkahely dióhéjban
 

Új élet kezdődött, egy teljesen másfajta világban, más, sokkal kiszolgáltatottabb és védtelenebb helyzetben, ahol annyira új még minden, hogy senki sem ismeri a Munkatörvénykönyvet, szabályokat, ahol nem véd semmi és senki... Ki is csesztek velem, nem egy szempontból már rögtön az elején, viszont akkor huzamos időre kihatóan; magyarul nagyon sok pénztől elestem évekig, amelyek esetleg a régi munkahelyemen csont nélkül jártak volna... nem részletezem, ez mindenkinek jobb. Lényeg, hogy nehéz kezdeti időszakok voltak, s én nem voltam eléggé járatos és talpraesett, hogy kihez kéne fordulni.
Ráadásul bennem volt az is, hogy az én döntésem volt ez, még ha hülyeség is; és szégyelltem elárulni, mennyire behúztak a csőbe… és hogy esetleg ne nézzenek telhetetlennek, mint akinek egyik munkahely sem jó, hát elrejtettem mélyre a dolgot magamban. De nem is volt kinek kiadnom magamból a csalódásaimat, nem volt olyan ember körülöttem éppen, aki megértette volna. Úgyhogy magamban tartottam és szenvedtem a tudattól, hogy talán mégsem kellett volna... ráadásul az első 1-2 évben volt két, amúgy teljesen eltérő jellemű, beosztású, korú, állapotú, felfogású ember, akik abban viszont egyeztek, hogy nap mint nap megkeserítették az ott lévő kevesek életét; főleg az olyanét, aki – mint én is – csendesebb, visszafogottabb volt és nem szerette a konfliktust. Valami irigységféle vagy féltékenység volt ezek mögött.
Az egyiktől csak úgy bő másfél évig szenvedtem, őt hamar elküldték; viszont a másik, amikor némileg hatalmi posztra emelődött, ezzel indokolatlanul, szinte elviselhetetlenségig visszaélt. Beleszólt a munkámba, amit végtelenül utáltam, hiszen neki soha nem volt a nyomdászathoz semmi köze, de ez nem zavarta abban, hogy hatalmánál fogva megcsináltasson velem olyan dolgokat, melyek abszolút baromságok és nyomdászatilag konkrét szabálytalanságok voltak. Rendszeresen és igazságtalanul lejáratott mások előtt. Mások hibáit rajtam „verte el”, ha lehet, látványosan – és sorolhatnám. Rettegtem tőle... Szerencsére egy idő után totál idegi kimerülés miatt ő maga hagyta ott a céget, de még hosszú évek után is emlegettük húzásait és „jóságát”… a „munkába járós” buszom többek között az előtt a ház előtt is eljár, ahol akkoriban ő lakott, és mai napig mindig belényilall a gyomromba, ha meglátom azt a házat…
Nagyon vigyáztam, senki se lássa rajtam, hogy mennyire nem szeretek idejárni, gyomorideggel megyek be nap mint nap, és ha nem lettek volna már a régi munkahely utolsó évei is eléggé rosszak (csak más szempontokból), elmondhattam volna: megbántam a munkahelycserét, ez egy igen rossz lépés volt.
Őszintén szólva évekig gyászoltam és visszasírtam magamban a régi munkahelyet. Nem azt, amivé az ott töltött utolsó években lett, hanem az azt megelőző, kb. 15 évet...
Előzőleg jónéhány viszontagságot leírtam, amiket átéltem, de háromszor annyit lehetne írni igazságtalanságokról, megdöbbentő, hihetetlen dolgokról, kiszipolyozásról, semmibe vételről, embertelen túlterhelésekről; viszont nem akarok tényekkel és konkrétumokkal lejáratni senkit és semmit...

Meg aztán voltak jó dolgok is, ezeket sem akarom elfelejteni. A mérleg így igazságos.
Megismerkedhettem egy csomó emberrel, nem egy híres szerzővel. Van egy halom becsben tartott dedikált könyvem elismert íróktól. Nem egy és nem két professzor vagy híresebb ember ücsörgött mellettem napokig, míg a könyvét csináltam, és büszke voltam arra, hogy a tisztelet kölcsönös. Átéltem nagyon sokszor a fentebb leírtak mellett, mennyire szükség van rám és fontos vagyok. Sokszor lehettem büszke, mert ha elkészítettem egy-egy könyvet, külső emberek által kaptam elérzékenyítő dicséreteket – ez azért is volt fontos, mert bentről ez nem nagyon fordulhatott elő... itt az ember önbizalmával fikarcnyit sem törődött senki...
Az iskolaújságoknál is a példátlan küzdelmek mellett az eredmény, hogy csodálatosnak minősítették a munkámat; hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag én készítsem azokat (lerázhatatlan volt a téma); ha levelet, telefont, sms-t kaptam, mennyire köszönik és hogy fantasztikus vagyok – ezek kicsit helyreállították a természeti csapásként átélt iskolaújságos időszakokat.
Rengeteg, több száz könyvet készítettem az évek alatt, zsinórban. Legtöbbet onnantól kezdve, hogy kézírásos alapból szedés, tipográfia, tördelés. Beletartozik a teljes generálás, szöveggondozás, átírás, stilizálás, minden...
Segédtankönyvek, szótárak, különböző szaktárgyú gyűjtemények, munkafüzetek, feladatgyűjtemények, mesekönyvek, verseskönyvek, néha regények – legtöbbjük klasszikus, illetve kötelező olvasmányok –, verses kifestők, szólásgyűjtemények, lexikonok, újságok – és még sorolhatnám, mi minden. Jó néhány matematikakönyv és matek feladatgyűjtemény is kikerült a kezem alól, melyekre büszke voltam...
Kiélhettem tipografálási vágyamat, lényegében a legtöbb könyv belívének kinézete, ami megfordult nálam, teljesen rám volt bízva. Itt tanultam meg a Quarkot és a Word kiegészítő matekprogramjával matekszedést (matekszedést persze már a nyomdában is csináltam, őskori Monophoto 600 lyukszalagos monstrumon, majd később PC-n Word Perfect nevű programmal), aztán pedig a cég által uniós munkahely-megtartási pályázat megnyerése következtében – igaz, megkérdezésem nélkül, egyik napról a másikra beiskolázva – végeztem el az ECDL-t – ez is egy nagyon nehéz időszak volt.
Lehetőségem volt szakácsfüzeteket – saját receptekkel is – és még több vicckönyvet önállóan válogatni, összeállítani, szedéssel-tördeléssel egybekötve.
Ha túl sok volt a benti munkám és nem győztem, szednivalót kaptam otthonra is, amelyért külön fizettek. Bizony, ilyenekből lett felújítva a fürdőszobám-vécém, a tönkrement helyett ebből tudtam új mosógépet, számítógépet, bútorféleségeket, tévét, DVD-lejátszót venni, s egyáltalán fenntartani a lakást, magamat két gyerekkel, egy idő után tök egyedül.
Részt vettem jó néhány olyan programon, könyvbemutatón, koncerten, dedikáláson, kiállításon, amelyek nem történtek volna meg, ha nem itt dolgoztam volna.
Megismertem a rengeteg jövő-menő kolléga között értékes emberkéket, akik közül sokkal mai napig tartom a kapcsolatot. Voltak barátságok, sok-sok közös program, csoportos mozi-, koncert-, kiállításlátogatások...
Ez időszakban, az utolsó 4 évben kezdődött nyilvános írásom, versírásom is.
Itt ismertem meg és évekig simogattam, kínálgattam ezzel-azzal Ancsát, a vizslát; a szomszéd háznál etettem a kuvaszaimat buszvárás közben majd’ egy évig. Itt fotóztam le az udvar szélén nyíló virágokat oly sokszor. Itt csodáltam meg az irodaépület előtt utcán álló csodálatos juharfa leveleit minden ősszel. Itt állt meg a vörös cica az udvarra néző földszinti szobánk küszöbén, amikor nyáron csak kereszthuzatban bírtuk ki a hőmérsékletet. Itt osontam ki egy májusi délután pontban 4 órakor az udvarra, amikor Debrecenben tartották a református alkotmányozó zsinatot, és megszólalt az összes harang. Itt néztem pár percig az emeleti, konyhai tetőtéri ablakon át óvatosan az 1999-es teljes napfogyatkozást úgy, hogy teljesen egyedül voltam az épületben, tehát mondjuk, nem mehettem ki az udvarra, hogy félóráig azt nézhessem… Itt, az épülettel szemben vártam télvíz idején másfél órát télen a buszra, itt vert el vihar hányszor! Ide rohant ki Erzsike néni egy kardigánnal, mikor a kánikulában délutánra 20 fokot esett a hőmérséklet és jött a vihar. Itt szakította be a jégeső az ernyőmet. Itt nyílott nekem a bejáratnál tündérvirág, és itt vett körbe munka után, buszvárás közben ólmos fáradtságom közepette május illata...