Mikor már olló sem kell

Az ember néha görcsösen
ragaszkodik egy szálhoz,
melyről azt hiszi, fontos,
mert köti egy világhoz.
A látszat fenntartása jóhiszemű,
magunk ál-megnyugtatására
oly egyszerű, mert sokáig azt hittük,
erős ez a szál.

Mikor sejteni kezdjük -- s erről
folyton meggyőződünk --,
másnak mit sem számítunk,
róluk lepergünk, mint homok,
melyet ujjaink közt szűrünk,
s a semmivel egyenlő csupán,
mit számukra jelentünk --
a szálat még akkor is, akkor is,
mintha értelme lenne is,
fenntartanánk...

Ám csak gyűlnek a cseppek
abban a pohárban,
elfogy a kohézió, az állott
víz kicsurran,
tudomást venni tényekről
kénytelenek leszünk,
s a rózsaszín köd a szem elől
illanva tovatűnt,
hogy akár vakként is megtisztítva
lássunk, ne csak tudatlanul,
értetlenül nézzünk:
hol az a szál?

Így hát megfogjuk végre
azt az ollót --
hisz mazochisták azért...
csak azért sem vagyunk,
hogy percenként rúgva, szúrva
egyre mosolyogjunk.
Vágnánk a szálat, de rájövünk:
nincs mit!
Az a szál ugyanis már rég
nem létezik.