A remény foglya

Telehold fénye szikrázik a havon,
udvara hatalmas... iszonyú hideg lesz.
Rejtélyesen csendes, rezdületlen az éj,
csillagok szikráznak... az isten hidege vesz...
Ám csapong a gondolat, nincs lehetetlen,
mint burjánzó borostyán, mindent körbefon,
hiába próbálnék csak jóra gondolni,
reményfélével nem zaklat telefon.

Mi minden futhat le az ember agyában
egyetlen perc alatt, szinte hihetetlen...
háború és béke, vagy oldás és kötés,
őrült kavalkád, vagy nyugalom és csend.
Az ember saját gondolatainak foglya,
félelem és remény, pánik és bizalom
hányszor, de hányszor nem hagyhatja nyugton
jobb érzéseit a kínzó aggodalom.

A tények semmi jóval nem kecsegtetnek,
nem sejtem a jövőt, csak borzalmat látok,
annyira másnak képzeltem a szépen és
okosan eltervezett jövőt, igazságot.
A harc hasztalan, meddő, a küzdelem üres,
eltiport vágyak, tervek és bizonytalanság...
Magamra hagy lassan a telehold, csak a
hideg marad, s ez a reménytelen világ.

*

Lásd, messzi kedves, ki velem vagy lélekben,
neked akartam most szépeket írni...
Nézd, ez lett belőle, s ez nem panasz - állapot.
Bár tudnék inkább csak tiszta örömet szerezni...